Ma megelevenedett a múltam egyik szereplője, kézzelfoghatóvá, testközelivé vált sok-sok év után. Az évtizedekig hallgató múlt felnőtté válásból, nemtörődömségből, valós és mondvacsinált elfoglaltságból fakadóan került a "régen volt, talán igaz se volt" feliratú lelki dobozba. Eddig megélt életem néhány meghatározó résztvevője azonban mozaikonként visszatért jelenembe. Van, akik csak jelképesen; a közösségi oldalon való bejelölés erejéig, van akik név-, születés- és ünnepnapi üdvözlések idejére és van aki egy-egy chatelés pár percére. Utóbbi, egy hirtelen ötlettől vezérelve, kinőve magát egészen a találkozás eseményéig.
Nem kis döbbenetet okozva ötletemmel kedves múltamnak. Valószínűleg végigjátszatva benne a meglepetés érzésétől kezdve, az örömön keresztül, az enyhe nyugtalanságig, a "mit fog szólni, ha meglát ennyi idő után? " kérdésig mindent. Azonban néhány perces egyeztetés után össze is állt a tervezett, kivitelezhető találkozó. Hisz az őt, szüleihez karácsonyra hazautaztató vonat megáll városomban és mivel az időpont adott, a kocsi száma adott, már csak nekem kell pontosan ott lennem.
Rég érzett gyermeki örömmel és "jaj, csak nehogy elkéssem" aggodalommal rohantam a vasútállomásra, ahol izgatottságomat csak fokozta az "előreláthatólag 20 percet késik" tájékoztatás , melyből végül 27 perc lett. (véletlen?)A várakozást amúgy is nehezen tűrő énemből megkönnyebbüléssel tört fel a boldogság a vonat ajtaján kilépő, ismerős, mosolygós arc láttán. Majd végre megölelni egy 27 éve nem látott személyt, kimondhatatlan érzés! Beleölelve abba a rendelkezésre álló 1 percbe az elmúlt gyermekkort, az akkor be nem vallott érzéseket, a közös csínytevéseket, az együtt eltöltött éveket, az új találkozást: egyszerre fájó és örömteli. Fáj, ami elmúlt, ami visszahozhatatlan, ami nincs már. És nagyon is öröm a valóság, a szeretetteljes, barátian vágyó és szorító ölelés, a kedvesen zavart mosoly. Egy igazi, gyönyörű, felejthetetlen karácsonyi ajándék.
Nem kis döbbenetet okozva ötletemmel kedves múltamnak. Valószínűleg végigjátszatva benne a meglepetés érzésétől kezdve, az örömön keresztül, az enyhe nyugtalanságig, a "mit fog szólni, ha meglát ennyi idő után? " kérdésig mindent. Azonban néhány perces egyeztetés után össze is állt a tervezett, kivitelezhető találkozó. Hisz az őt, szüleihez karácsonyra hazautaztató vonat megáll városomban és mivel az időpont adott, a kocsi száma adott, már csak nekem kell pontosan ott lennem.
Rég érzett gyermeki örömmel és "jaj, csak nehogy elkéssem" aggodalommal rohantam a vasútállomásra, ahol izgatottságomat csak fokozta az "előreláthatólag 20 percet késik" tájékoztatás , melyből végül 27 perc lett. (véletlen?)A várakozást amúgy is nehezen tűrő énemből megkönnyebbüléssel tört fel a boldogság a vonat ajtaján kilépő, ismerős, mosolygós arc láttán. Majd végre megölelni egy 27 éve nem látott személyt, kimondhatatlan érzés! Beleölelve abba a rendelkezésre álló 1 percbe az elmúlt gyermekkort, az akkor be nem vallott érzéseket, a közös csínytevéseket, az együtt eltöltött éveket, az új találkozást: egyszerre fájó és örömteli. Fáj, ami elmúlt, ami visszahozhatatlan, ami nincs már. És nagyon is öröm a valóság, a szeretetteljes, barátian vágyó és szorító ölelés, a kedvesen zavart mosoly. Egy igazi, gyönyörű, felejthetetlen karácsonyi ajándék.
(2013.december)