Orvosi vizsgálat

Megnyugvás tölti el a sokszor aggódó anyai szívemet, hogy a karmaim közül kikerülő gyermekeimre gondos felügyelet és figyelem vár második otthonuk, azaz az iskolai falain belül is. Nem kifejezetten, helyesebben fogalmazva, kifejezetten nem a gyermekmegőrzési feladatokra és a Nyugtalanságot ihlető tevékenységekre gondolok. Sokkal inkább a testi fejlődésük folyamatos, szakavatott módon történő fejlesztését és megóvását értem idilli nyugodtságom okaként. Jelenlegi kiváltóját, az iskolai orvosi vizsgálatot  Kamaszabb esetében. 
A 16 éves vegyészpalánta nem túl rutinos orvoshoz járó, tudniillik nem betegeskedő. Éppen ezért orvossal legfeljebb a baráti társaságban és a félévente esedékes sportorvosi ellenőrzésen találkozik. Így árnyalatnyi kíváncsisággal tarkított közönyösséggel vett részt az iskolájában tartott egészségügyi feltérképezésen.

Az általános vizsgálatok után, a pólójától megszabadulva érte az első meglepetés. A doktornő ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hanyag testtartású, ideje lenne már végre kimozdulni a számítógép elől és rendszeresen sportolni, izmot építeni. A meglepetéstől gondolkodásában laggoló gyerkőm szemernyi fáziskéséssel próbálta tisztelettudóan kifejezésre juttatni véleményét, mely szerint évek óta kézilabdázik. Pontosabban egy egyesület NBII-es csapatának leigazolt játékosa, ennek megfelelően rendszeresen edzéseken, edzőtáborokban és mérkőzéseken vesz részt. Amit nem csak én, elfogult anya, hanem elég sok ember tud még igazolni, tanúsítani. Ezt a „gaztettet” elkövető fiacskám tény, nem egy robusztus kolosszus, inkább csupa izom, nyúlánk modell alkat. Csakhogy súlyos látási fogyatékkal élőnek kell lenni ahhoz, hogy valaki, pláne egy, az anatómiát is magas fokon tanuló orvos, ne vegye észre; a nem sportoló 16 éves fiatalhoz képest mennyivel kidolgozottabb pl. a csuklyás- és tarkóizom, valamint a széles- és mély hátizom. Önérzetében megsértettem a figyelmen kívül hagyott válaszára érkező, ismételt „jó-jó, de jó lenne, ha elmennél sportolni és izmot építeni” újabb felszólításra már erőteljesebb hangon tájékoztatta az őt vizsgáló orvost nem laptop előtt punnyadó életmódjáról. A „szemtelen” hangnemre felfigyelő dr. odafordulva kezdte vizsgálni a kiskorú izomzatát. Majd megnyugtató magyarázatba kezdett, mely szerint látszik több éve tartó munkálkodásának az eredménye. Fiam érdeklődő, fejbólogatással helyeslő mozdulatsorral nyugtázta a hirtelen jött magasztalást. Ezen, vagy bármi máson felbátorodó doktornő végső dicséretként még megemlítette: a dobásoknak köszönhetően sokkal, de sokkal erősebb a jobb oldala, a jobb karja. Ezzel végső csapást mérve a kamaszra, aki ismételten nem bírt szó nélkül maradni és nem túl sikeresen visszafojtott vigyorgás kíséretében beszámolt a valóságról: pocaklakó kora óta balkezes, egyébként mindenben a bal oldali dominancia jellemző rá. Válaszreakcióként az enyhén elvörösödő doktornő gyorsan útjára engedte a pimaszkát és magára erőltetett nyugalommal vizsgálta a soron következő középiskolást. Akivel, nem meglepő módon tudatta, hanyag testtartású, ideje lenne már végre kimozdulnia a számítógép elől és rendszeresen sportolni, izmot építeni. A látványában Schwarzenegger utód szavakat keresgélve csodálkozott, ugyanis évek óta és szemmel látható eredménnyel edz, testet épít. Ezeket a mondatokat hallva, folyosóra érve gyermekemből kiszakadt a felszabadult nevetés és megállapította, „van baj!”, nem kevés – de nem feltétlen nála.

(Én pedig rájöttem arra, a téma nem csak az utcán hever, hanem a rendelőkben, irodákban. Így sírva könyörgök orvos és ügyvéd barátaimnak, barátféléimnek, engedjenek bővebb bepillantást engedni a számomra csemegéket rejtő mindennapjaikba! Felajánlva részemről tömérdek mennyiségű lekváros buktát, csokis süteményt és a ZöngézmÉNyeimet.)

Vissza az elejére