Először az óvoda, majd az iskolák, később a munkahelyünk válik második otthonunkká. Napjaink aktívan töltött óráinak nagy részét itt éljük. Hogy mennyire otthonosan, azt munkahelye és egyéne válogatja. Általában az otthon – és lakói – jellemzője többek között a biztonság, a nyugalom, a tolerancia, a segítőkészség. Ellenben a mostani munkahelyekkel, ahol dühöng a bizonytalanság, nyugtalanság, stressz, egymás tekintélyének s munkahelyének aláásása. Nagy a követelmény, a teljesítménykényszer. A főnök fenyeget, ha nincs elég bevétel, bekeményít, mindenkit kirúg. A dolgozók rettegnek, gyanakodva, félelemmel teli pillantásokkal méregetik egymást. A becsületesség, segítőkészség és társaik divatjamúlt fogalommá váltak, törlődtek sokak munkahelyi szótárjából, mivel sajátos túlélési technikát kialakítva védik (munka)helyüket, pozíciójukat. Becsapják, félretájékoztatják, kizsigerelik a betérő vendéget, vásárlót, ügyfelet. Ezáltal az előírt terv teljesítve, bevétel növelve, főnök megnyugtatva.
Csak a dolgozó hangulata háborog. Meg nem fogalmazott érzéseivel támad kollegájára. Szemtől szemben nem, csak hátba, orvul. Védve munkahelyi otthonát, minden eszközzel, egyre mocskosabban. Már nem számít a sok éves barátság, nem számít a derűsen eltöltött számtalan munkahelyi óra. Már nincs „együtt”, csak „én” van. Megkeseredett, önző, kicsinyes, bosszúálló én. Aki gonoszan sziszegve támad, csak ő számít, neki kell maradnia, hiszen nem elég az albérletbe kiadott egyik lakás be nem jelentett bevétele, a házastárs két állásának jövedelme, nem elég az ő fizetése. Nem elég a becsordogáló több százezer forint, hiszen egyszem egyetemista fiának még lakás kell. Muszáj hajtani, teperni, letaposni, átgázolni. Menjen a másik, dolgozzon máshol, máshogyan vagy tartsa el az apja, pénzelje az anyósa, hiszen megtehetik. Gondolja ő irigy dühében. De önemésztő fortyogásában nincs egyedül, kollegája szótlan magányában névtelen levelet fogalmaz a főnöknek – talán épp ellene.
A történelem ismét újra írja önmagát. Már túléltünk ilyen kort - korokat...-, melyben elég volt egy névtelen bejelentés, minek következtében éjjel kopogtató idegenek megjelenése után emberek tűntek el örökre. Csak most a XXI. századot írjuk, demokráciában élünk és nem pl. a sötét középkorban, a boszorkányüldözések idején. A módszer azonban nem változott. Akkor, ha megtetszett a szomszéd tehene, megoldás volt a névtelen bejelentés; látták éjjel seprűn lovagolni. Már másnap égett is a máglya. Az árván maradt tehénke pedig átvándorolt a „gondos” bejelentőhöz. Manapság a szabadon maradt munkakör vándorol át névtelen „hősökhöz”.
Második otthonuk levegőjét megmérgező, kétségbeesett, régi korokat visszasíró törtetők nem csak tüdejükben, hanem egész lényükkel viszik haza a mérget nap, mint nap munka után. Majd házastársukban szövetségesre lelve, közösen eregetik atomfelhőnyi ármánykodásukat biztonságos otthonukban. Sötét éjjelükben halványan dereng egy gondolat: mi van, ha őket is…Á, az nem lehet, ők túljárnak mindenki eszén, ennek így kell lennie! Azonban nyugtalan álmukba a hideggel együtt mégis beköltözik a rémület. Már az otthon sem biztonságos. Fáradt ébredésük még keserűbbé teszi őket, de a kávézás közben rájuk zúduló információk tömkelege elaltatja rossz érzésüket: mindennek oka a gazdasági válság. A munkahelyen uralkodó hangulatnak is. Az ő tettüknek is. De valóban így van? Saját belső válságuknak vajon mi az oka???
Csak a dolgozó hangulata háborog. Meg nem fogalmazott érzéseivel támad kollegájára. Szemtől szemben nem, csak hátba, orvul. Védve munkahelyi otthonát, minden eszközzel, egyre mocskosabban. Már nem számít a sok éves barátság, nem számít a derűsen eltöltött számtalan munkahelyi óra. Már nincs „együtt”, csak „én” van. Megkeseredett, önző, kicsinyes, bosszúálló én. Aki gonoszan sziszegve támad, csak ő számít, neki kell maradnia, hiszen nem elég az albérletbe kiadott egyik lakás be nem jelentett bevétele, a házastárs két állásának jövedelme, nem elég az ő fizetése. Nem elég a becsordogáló több százezer forint, hiszen egyszem egyetemista fiának még lakás kell. Muszáj hajtani, teperni, letaposni, átgázolni. Menjen a másik, dolgozzon máshol, máshogyan vagy tartsa el az apja, pénzelje az anyósa, hiszen megtehetik. Gondolja ő irigy dühében. De önemésztő fortyogásában nincs egyedül, kollegája szótlan magányában névtelen levelet fogalmaz a főnöknek – talán épp ellene.
A történelem ismét újra írja önmagát. Már túléltünk ilyen kort - korokat...-, melyben elég volt egy névtelen bejelentés, minek következtében éjjel kopogtató idegenek megjelenése után emberek tűntek el örökre. Csak most a XXI. századot írjuk, demokráciában élünk és nem pl. a sötét középkorban, a boszorkányüldözések idején. A módszer azonban nem változott. Akkor, ha megtetszett a szomszéd tehene, megoldás volt a névtelen bejelentés; látták éjjel seprűn lovagolni. Már másnap égett is a máglya. Az árván maradt tehénke pedig átvándorolt a „gondos” bejelentőhöz. Manapság a szabadon maradt munkakör vándorol át névtelen „hősökhöz”.
Második otthonuk levegőjét megmérgező, kétségbeesett, régi korokat visszasíró törtetők nem csak tüdejükben, hanem egész lényükkel viszik haza a mérget nap, mint nap munka után. Majd házastársukban szövetségesre lelve, közösen eregetik atomfelhőnyi ármánykodásukat biztonságos otthonukban. Sötét éjjelükben halványan dereng egy gondolat: mi van, ha őket is…Á, az nem lehet, ők túljárnak mindenki eszén, ennek így kell lennie! Azonban nyugtalan álmukba a hideggel együtt mégis beköltözik a rémület. Már az otthon sem biztonságos. Fáradt ébredésük még keserűbbé teszi őket, de a kávézás közben rájuk zúduló információk tömkelege elaltatja rossz érzésüket: mindennek oka a gazdasági válság. A munkahelyen uralkodó hangulatnak is. Az ő tettüknek is. De valóban így van? Saját belső válságuknak vajon mi az oka???