Gyász

Mindig vannak emberek, akiknek semmi nem szent. Akik nem tudnak felhőtlenül, megjegyzések nélkül örülni más ember boldogságának vagy éppen nem tartják tiszteletben más fájdalmát, akár gyászát. Hirtelen előbújva a névtelenség homályából és mintegy önnön fontosságuk bizonyítékaként, osztják az észt, hirdetik az igét. Ezek a fogadatlan prókátorok mindenkinél, mindent jobban tudnak, jobban értesültek. Sokuk facebookon fröcsögi dagályos körmondatokban megnyilvánuló – esetenként helyesírási hibáktól is hemzsegő – (ál) okosságait. Pufogtatja a háttér információt mellőző, felelőtlen, következmények felmérése nélküli gondoltait, véleményét.

Vannak emberek, akik a legnagyobb veszteséget sem tudják méltósággal meghallgatni, véleményezni, helyesebben szólva illően részvétüket nyilvánítani. Van, aki a közösségi fórumon fennen hangoztatja, hogy tiszteletreméltó és szívbéli barátja – akivel életében egyszer találkozott személyesen – minden örömét, bánatát ismeri. Az egyszeri találkozás által feljogosítva érzi magát arra, hogy homályos mondataival bíráljon, vádoljon érintett személyeket, legbelsőbb magánügyeket osszon meg az elhunytról és életkörülményeiről. Ezzel érzelmeket felkavarva, ellentéteket szítva, találgatásokra okot adva. Legfőképpen megkopott, hajdanvolt boldogságát párhuzamba állítja az eseményekkel, majd posztolja fals következtetéseit. Nem törődve szülő megtörtségével vagy éppen gyermek lelkivilágával, a gyász szentségével.

Megint mások nélkülözhetetlenségük és persze okosságuk teljes tudatában lájkolják az irományt. Vagy akár magát a gyászjelentést. Az elvetemültebbje nem átall az érintettnek személyes üzenetben megmondani a tutit. Tekintet nélkül a személyre, a valós helyzetre, az érzésekre, a következményekre, az illemre.

Igaz, a közösségi média megváltoztatta a kommunikációs normákat, azonban azt nem, hogy halálhírt ne lájkolj. Ha nem vagy közvetlen családtag, ne te légy az első, aki világgá kürtöli a halálhírt és ne posztolj róla, az elhunytról sorozatosan. Ne kérdezősködj üzenőfalon és ne ítélkezz. Mert a fájdalomtól sújtott hozzátartozóknak még nagyobb gyötrelmet okozol. Nem rólad szól a gyász, nem a te érzéseid fontosak. A fogadatlan prókátornak ajtó mögött a helye.

Cunami

Vannak napok, amikor visszasírod az előző, kellemetlen történéseket is, a tyúkszaros kis problémáidat, amiből nem ritkán te gerjesztettél óriási hullámokat. Aztán jön egy, két, sok esemény, amikor éjjel kétségbeesetten szedegeted a boldog emlékmorzsáidat kapaszkodó, nyugtató gyanánt. Magadénak érzed az “Állok, várok, nézek riadtan,
Sehogysem bízok az Időben
S a fájdalmaim kiömlenek

Áradt tavasz-vizekként bőven.” sorokat. A  lelki fájdalmadban szűkölsz, vinnyogsz, mint egy kutya. Aztán percekkel később rájössz, ráadásul a feszülő, felrobbanni készülő tested fájdalmai miatt valójában is nyüszítesz. 

Hiszen a nyakadba szakadt hirtelen ezernyi gond. A “csak neked mondom el” baráti panaszok, a mindennapokkal társuló káosz és legsúlyosabban a családi élettel együtt járó, ám annál sürgetőbben megoldásra váró kérdések. Pl. az egyikőjük hogyan döntsek, mit válasszak, hova tovább, segíts problémája. És a másik zokogástól elfúló ordibálása a miért tetted, megkértelek valamire, bajba sodortál, ne segíts többet, majd én megoldom gondja. 

A derengő hajnallal együtt, száraz szemekkel, ám szétizzadt pizsamában ráeszmélsz, ez nem mehet így tovább. Mindig lesznek emberek, akik bosszútól, irigységtől, öntelt felsőbbrendűségtől vezérelve ültetvénynyi borsot törnek az orrod alá, keresztbe tesznek, kikészítenek. De ami megtörtént és nem tudsz rajta változtatni, egyszerűen engedd el! Ilyenkor már “Ne vádoljunk senkit a múltért, A vád már úgy is hasztalan.” 

Ne azon töprengj, hogy miért, ki, hogyan, hanem azon; amitől innentől jobb lesz. 

Mert nagyon könnyen megtörténhet, hogy a saját magad  és mások által gerjesztett vélt, valamint valós problémáid cunamiként csapnak át rajtad. Te pedig megroppansz, kettétörsz, elporladsz alatta, miközben az élet elrobog feletted, melletted. Mert egyszer “ minden ellovan”.

Ásás

Komplex feladatot végzek. Mindezt önszántamból. Ások. Hívhatnék kertészt vagy hívhatnám AZ Embert, de inkább én ások. Egyrészt, mert szeretek kertészkedni. Ha nem lenne tárgyi bizonyítékom, azt gyaníthatnám, ásó volt a jelem az oviban. Másrészt, mert kevés eszközigénnyel végezhető munka a szabad levegőn. Testedzésnek sem utolsó. Hidd el, megmozgat olyan testrészeket, amiről csak a másnapi fájdalomból jössz rá majd, hogy létezik. Továbbá csendes, magányos tevékenység, miközben alkalom adódik az elmélkedésre. A csendességgel azonban önmagamat cáfolom meg, mert minduntalan olyan szavak hagyják el a számat, amelyek nyomdafestéket nem tűrnek. És csak reménykedni tudok, hogy a szomszédban lakó tündéri Királylánypalánta még nem foglalta el a kerti rezidenciáját és nem a szavaim alapján akar megtanulni beszélni. Így aztán - a rá való tekintettel is - , felrémlik bennem gyenge jogi tudásom egyik tétele, a Miranda-figyelmeztetés első sora: "Önnek jogában áll hallgatni. Minden, amit mond, felhasználható ön ellen a bíróság előtt ." Már csak azért is, mert többek között olyan fenyegető kijelentésekkel illetem a volt tulajdonost, hogy abból vígan hasznot húzhat bármelyik ügyvéd, ha valaki mindezt meghallja és vicces kedvében feljelent. Ugyanis az ásás alatti monológommal igen kimerítek jópár büntetőjogi fogalmat. Ezért inkább csak a nem létező bajszom alatt morogva folytatom a dohogásomat. 

És próbálom nézni a dolog jó oldalát. Korán reggel már átpörgött az agyam a jogi tananyag egy részén. Emellett egyéb tanulmányaimat is kamatoztathatom a fárasztó munka közepette. Például a fizikai és kulturális antropológiai, biológiai, régészeti, valamint pszichológiai ismereteimet. A növénytani tudásom is fel-fel bukkan, de azt már a tavalyokon kimerítettem, amikor elhatároztam, hogy a nem kicsi, dzsuvás, gyomnövények.hu oldalt kenterbe verő területből kertet varázsolok. Ezért a mechanikai gyomírtásának köszönhetően, közben tökélyre fejlesztettem a gyomnövényismereteimet. Egykori agráros oktatóim büszkék lennének rám. Az "előbb-utóbb megtanulja" mondásból az "utóbb" érvényesült ugyan, de legalább tényleg nem volt okafogyott a tanulásom.

További ismereteimet pedig majd minden ásónyom után hasznosíthatom. Ugyanis hol egy lábszárcsontszerű cubák, hol egy fog, hol egy állkapocs töredék, hol egy csigolya kerül elő a földből. Nem sok megnyugvást hozva az a tudat, hogy akár a kedvenc filmem, az Adams family szereplőjévé válhatok. Ha Mortisha szekrényében a "Nicknek bácsi téli ruhái, Nicknek bácsi nyári ruhái, Nicknek bácsi" található, itt is előkerülhet bármi és főként bárki a kertből. Na, akkor viszont lőttek a csendes, magányos, elmélkedős tevékenységemnek! De amennyiben a tudásom, tapasztalatom nem csal, a kiásott maradványok jobbára hajdanvolt sertés, birka, valamint szárnyasok csontjai. Ezért aztán az alaposnak mondható átvizsgálást követően, szitokáradattól kísérve landolnak a vödörben. Csak úgy, mint a marékszám talált rozsdás szögek, csavarok, drótok, láncok és beazonosíthatatlan egyéb fém darabok. Beköltözésünk óta vödörszám !!! kerülve elő a földből. A riszájkling matadorok sírva irigyelnék meg a talált leletet. Sírni mondjuk én is sírok, mert a már tucatnyi alkalommal ki-, meg-, át-, le-, feltakarított terület még mindig szolgáltat ilyen meglepetéssel. Kinder surprise tahó módra. Némi játékra is okot adva ugyan, amikor a családi kertészkedés során az nyer, aki a legtöbb rozsdás holmit találja. Sovány vigasz a megpróbáltatásért!

Ezek mellett vannak még a cserép, porcelán, üveg és tégla töredékek. Nem kevesebb számban, mint az említett, korrodálódott fém példányok. Sajnos ezek sem milliókat érő, kínai darabok! Leginkább 20. és 21. századi szilánkok. Amik valami oknál fogva, az előző tulajdonosok által nem a kukában, hanem a földben elásva végezték.

Míg képzeletben próbálok kirakni egy újabb sörös üveget a talált elemekből, ér az újabb megrázó döbbenet. Minden eddigi leletet felülmúló az elképedésem, cikázik az "ilyen nincs, de mégis van" érzés, mivel jól kivehetően és beazonosíthatóan egy intim betét bukkan a felszínre. Lehet, hogy a pár hónappal ezelőtt kiásott fekete bugyi megmaradt tartozéka. A gyomorforgató gusztustalanság teljes nagyságával sokkolja az agyamat, lebénítva a végtagjaimat. A mozdulatlan ledöbbenésemből Legkisebbikem ránt vissza a valóságba, aki érdeklődve szemléli a förtelmességet. Feledve a Miranda - figyelmeztetés sorát és a szomszéd Királylány beszédtanulását, fél várost túlüvöltve, őrjöngve, szitkozódva rohanok a kukáig vele. A zuhany alatt állva pedig pszichológiai képzettségem összessége alapján elemzem a volt lakókat. Mert az ásás komplex feladat.

1 nm általános, megszokott eredménye: 1 ásónyom 1 lelet. Sajnos nem a Seuso- kincsekhez hasonlatos darabok.

 

Valami véget ért

Azt gondoltam eddig, elég jól tudok bánni a szavakkal, nem jelent gondot pár mondat megírása. Tévedtem. „Bennem, legbelül valami remeg”. Jeges karommal mar belém a néma kinyilatkoztatás, törékenyen reccsen bennem a kamaszos csínnyel fűszerezett, eddig feltörő vidámság. Hirtelen tovaszálló gondolataim helyét átveszi egyetlen szó, mely ekhót megszégyenítő módon visszhangzik a fejemben, az egész testemben: MIÉRT? MIÉRT? MIÉRT?...

Hosszú percek, mi több órák után felbukkanó értelmes gondolataim kérdésként tornyosulnak előttem. A fagyott hangulatom jégtáblái. Gyötör az "önvád néma átka”. Mit tettem? Mit mondtam? Mi történt? Mi változott, ami eddig volt vagy nem volt?

De mi is volt egyáltalán? Kuncogás, tréfálkozás, incselkedés. Lélekmelegítő tavaszi zsongás a télben. Nem csak a mínusz fokokkal jellemezhető hidegben, hanem a napjainkat megnehezítő - időnként megkeserítő - „télben”; a rutinfeladatok sokaságában, a sokszor érzelem és lelki puhaság nélküliségben. A könyörtelen rohanásban, a pajkos mosoly és leheletnyi érintés nélküli törtetésben. Földi ambrózia. „ Egy égi üzenet, mely végre most Hozzám talált, s szememben célhoz ért, S boldogan hal meg, amíg rácsukom Fáradt pillám koporsófödelét. “ Ennyi és nem több. Egy lazulós, cinkos kötelék. Amely hátsó szándék, követelőzés, elszámoltatás nélküli, ám értelemmel, tartalommal, érzelemmel megtöltött valódiság. Állapottól függően űrt betöltő, hiányt pótló, kiegészítő vagy egyszerűen csak egoista felszabadulás. Bizalom mozaikokból összerakott, sérülékeny híd. "Nem rólad tudok már, de téged".

Az, hogy minden magyarázat nélkül, hirtelen “köztünk a roppant, jeges űr lakik”, számomra érthetetlen. Önmagam ellentéteként most igencsak testet öltött fájdalommá válva remélem, nem dühödten gúnyos, bosszúálló kacajjal gondolsz, emlékezel és megvetsz. Inkább csak “szikrát vet” a lelkedben kimondott szó: barát. Én pedig halkan suttogom: “Viszontlátásra: mondom mégis, mégis”.

VÁLASZT(ás)OK (van, ami nem változik)

Szeretek utazni. A pihenésen túl vonz az idegen vidék, az ott élő emberek. A múltjuk, a kialakult kultúrájuk, a szokásaik, ételeik. Minden, ami más. Csalogat az ezer sziget országa. Vagy maradva a nagy számoknál; az ezer tó országa. Nem szenvedek megalomániában, még csak a finn-magyar nyelvrokonság (ál)magyarázata se csábít, amibe most nem mélyednék el és bele a tőlem megszokott szenvedélyes érvekkel, észrevételekkel. Egyszerű kíváncsiság vezérel. Ezen a nyáron az időhiány következtében, nem volt módom elutazni. Amikor az idő, ha nem is korlátlan mennyiségben, de némileg rendelkezésemre állt, mások osztották be napjaimat, csakhogy érezzem a törődést. A sértődöttségem, csalódásom, türelmetlenségem, nem leplezendően, nőttön nött. Közelítve a telítettséghez.

Ám a vasárnapi népszavazás, választások után melengető megnyugvás töltötte el csalódott lelkivilágomat. Megvilágosodtam: nem kell időt, pénzt, energiát szánnom és befektetnem egy fárasztó, távoli utazásra, mondjuk az ezer tó országába. Hisz helyben is találok kuriózumot, tankönyvekben és hírekben mutogatható különlegességeket. Merthogy már nem a "a reumások Mekkája", hanem az "ezer birka városa" vagyunk. Sőt, a több ezer birka városa. Én, személy szerint betelepült vagyok, házasság révén. Mint a geolológiában, amikor valamilyen kőzettömeget egy másik, nagyobb kőzettömeg körülzár, azt érzem. Tömeg az itt is van. Birka mennyiségű és mentalitású, ám kőzetkeménység fejű. Amin semmi nem hatol át, ami új. Amiben csak kótog az egyszer bejutott és mára megkövesedett gondolat. A sok-sok, felmenőire büszke hajdú leszármazott. A múltjával, a kultúrájával, a szokásaival, ételeivel.

Azonban annak idején, a XVII. század legelején a hajdúk legöntudatosabb része felismerte hazánk alapvető társadalmi és politikai érdekeit - "nem akarván nemzetünk hóhéri lenni" - és a fejlődés, a haladás ügye mellé állt. Bocskai, aki megnyerte ügyének az addig földönfutóvá vált tiszántúli és tiszamelléki magyar jobbágyságot, hálából letelepítve tette „nagy földnek gyámolául" őket. Akik így a társadalom teljes értékű, tenni akaró tagjaivá váltak. És akik jelenleg forognak sírjukban, ha látják sokadik leszármazottjuk birka mód behódolását, a "Habsburg - ház"- saját kárukra való -kiszolgálóit. Ők nem az elődeik lenyomata, hanem az általuk terelt, csordában hajtott , nem nagy igényű marháké és birkáké. Akik beérik a tiszta vízzel és némi nyalósóval. És akik kicsinyeiket rendre utasítva, szépen beállnak a nyájba és követik majd juhászukat. Aki legfeljebb csillagszemű, esetleg vadakat terelő, de semmiképp nem igazmondó.

Csak nehogy juttatás híjján, a beígért zsold helyett, majd ezek a hajdú ivadékok később fellázadva, fosztogatva, a prédából keressék meg jövedelmüket, mint a Bocskai előtti évtizedekben, az akkor már búsuló juhász legnagyobb meglepetésére.

Itt vagytok

Itt vagytok körülöttem nap, mint nap. Részesei vagytok az életemnek. Kit tudatosan választottam, ki engem választott és van, akit kaptam. Nem mindenki értékes és érdekes számomra. Rólatok nem veszek tudomást, el- és kihagylak benneteket az életemből. Szemrebbenés és lelkiismeret-furdalás nélkül.

 

Van, aki magától távozik. Mert inkább kesereg a segítőszándék álcája mögé rejtett kisebbrendűségből fakadó bizonytalanságán, valamint a régen elrontott – de érte vagy épp elenne tenni nem akaró – életén. Mert egyszerűen nem bírja elviselni a vízköpő módjára rázúdított savas őszinteségemet. Vagy azért távozik, mert nem tekinthet a tulajdonádnak, nem birtokolhat, vagy mert nem irányíthat, nem használhat ki. Nem érdekel. Már nem. Idővel megtanultam elengedni, sőt akár elküldeni.

 

És vagytok páran, akik maradtok. Szabad akaratból. Magatok miatt, miattam. Időnként viszont olyanok vagytok, mint valami csapdába esett, sérült nemes vad. Vergődtök. Segítséget nem kértek, csak néztek könyörgő szemekkel. Néha legszívesebben lelőnélek benneteket. A másodperc tört részének idejéig. Aztán inkább kiszabadítalak , ápollak benneteket, míg erőre nem kaptok és önszántatokból el nem távolodtok tőlem. Lelkileg, fizikailag egyaránt. Van, aki futva, van, aki osonva. Esetleg vetve egy hálás pillantást felém. Lehet nem is miattam, hanem magatok miatt. Megnyugtatásul. És a háborgó lelkem legmélyén mindezt mégse bánom, mert szeretlek benneteket. Mindenkit másért, máshogyan.

Vasárnap reggel

Szeretem a vasárnap reggeleket. Szeretem, mert nem kell munkába rohannom, nem nyomasztanak az elvégzendő munkahelyi feladatok, nem megy az agyamra a „mindenhez is értő” főnök újabb utasítása. Szeretem, mert a Kamaszok se nyűgösek, amiért iskolába kell menni és mert nincs meg épp a kedvenc póló vagy elfogyott a csokigolyó. A párom is békésen szundikál mellettem, nem csak a becsapódó bejárati ajtó csattanását hallom utána. És mintha Legkisebbikem is tudná, vasárnap van, nem sírdogál követelőzően, békésen szendereg.

Ugyan rég elmúlt már a Roráté időpontja, mégsem szándékozom kibújni a meleg takaróm alól; „hallgatom a hangtalan szavakkal beszélő csendet”. Azaz csak hallgatnám. De éles, kalapáló zajok visszhangoznak az agyamban. Nem, nem vagyok kótyagos. A másnapos fejfájást megszégyenítő kopácsolást a „kedves” szomszéd okozza. Aki – számomra hajnali – fél hét múltával csatornát ver, kalapál. És egyéb fémet. Éljen a nyugdíjas bácsi, aki a hét többi napján, vagy a mai nap többi órájában nem ér rá a mindenkit felébresztő, vérnyomásemelő tevékenységét elvégezni. És akinek szólni sem lehet, hogy talán nem megfelelő órában kopácsol, mert legközelebb még korábbi időpontban és még hangosabban végzi majd teendőit. Megspékelve némi flexeléssel, csakhogy érezzük a törődést. És a megértést.

Ezek után azonban bennem is túlteng a felebaráti szeretet. Garantálom, hogy délben a húslevese kanalazása közben, valamint utána, a sziesztája idején, berezonál a kredenc vitrinjében a kristálypohár, mert a megfelelő irányba fordított hangfalaimból jó ebédhez szól majd a nóta. Bemelegítésként egy kis Tankcsapda, folytatásként az AC/DC Thunderstruck (néhány perces ismétlésre állítva) , majd végezetül némi Northland, levezetés gyanánt. Mert éljen a kertvárosi vasárnap! És a jószomszédi (v)iszony!

Különleges párosítás

November 19. a WC és a férfiak világnapja. Nem az én agyszüleményem a kettő egymás mellé sorolása, hanem másnak van benne a fantáziadús leleményessége, találmánya. Annak ellenére, hogy a két mozgalom eltérő időpontban , nevezetesen 1999-ben és 2001-ben indult világhódítónak szánt útjára, nem kis fejtörést okozhatott e különleges párosítás.

Mazochizmus

A csípős paprikával elég rég szorosabb viszonyba kerültem. Édesapám és nagyapám, jó magyar szokás szerint, mindig tett a levesbe. Az otthoni  húslevesbe azért, mert "kötelező", az összes többi, menzás levesbe pedig azért, hogy legalább legyen valami íze.

Diákmunka

Egyszer volt, hol nem volt, de az Óperencián és a Hortobágyon innen, volt egyszer egy királyfi. Nem a legidősebb és nem is a legkisebb, hanem a család egyetlenkéje lévén, egyszemélyben mindkettő. Amolyan korona nélküli királyfi, aki a paradicsomi jólétet csak Ádám és Éva sztorijából ismerte. A munkában, munkától való megőszülést viszont testközelből, (nagy)szüleitől. Ezért értékre, rendre, értékrendre nevelt kamaszként úgy döntött, a nyári szünetben időből milliomos ugyan, de nem ártana mellé némi forintot is gyűjteni. Ha nem is milliónyit. Tisztességesen, munkából.