Patrick Süskin szerint
„Az illatnak meggyőző ereje van, erősebb a szavaknál,
pillantásoknál, érzelmeknél és akaratnál. Az illat meggyőző
erejét nem is lehet elhárítani, mert az illat lélegzetünkkel
együtt kerül a tüdőnkbe, betölt, elborít, és nincs
ellenszere.” Én is szeretem az
illatokat. A kellemeseket persze.
Főleg a fanyar, pikáns, citrusos
összetevőkből állókat. De a savanyú húsleves és egyéb,
áporodott – inkább szag - társait érezvén, erős késztetést
érzek arra, hogy orrlégzés helyett bőrön keresztül vegyem
magamhoz az éltető, nélkülözhetetlen, ám szagokkal keveredő
oxigént. Pedig itt a tél, a csontig hatoló esőben bőrig ázó,
nagykabátos emberek ideje. Az én halálom.
Enyhén stresszelve
készülök megejteni szokásos, családi bevásárlásomat. Maga a
művelet is embert próbáló, amint a leporellóvá hajtogatott
bevásárló listámmal szlalomozom a sorok között, de még ehhez
társul az előbb említett levegővételi problémám.
Belépve egyik
hipermarketünk ajtaján (nevét nem említem, mert a reklámnak
minősülő tevékenységemért most sem fizetnek), tőlem megszokott
módon, enyhe sztiptízbe kezdek: megszabadítom magamat vizes
kabátomtól, sálamtól. Közönyösen tűrve bevásárló társaim
csodálkozó pillantását. Terheimtől megszabadulva, üdén és
frissen vágok neki az élelemgyűjtés modern formájának.
Minduntalan nekiütközve nagykabátjukban állig begombolkózott ,
sapkájukat fejükön hagyó, sáljukba burkolózott embertársaimba.
Kint sem röpködnek a mínuszok, bent meg pláne nem, így aztán
verejtékmirigyeik láthatóan - és legnagyobb bánatomra –
érezhetően, erőteljes működésbe lépnek. Határtalanul sok olf erősségűen. Persze tisztelet a
kivételnek! No, nem az Ópium felhőre gondoltam, amelyet a magas
sarkú csizmában is 150 centis, agyon sminkelt leányzó húz maga
után méterekre. Ókori hajszobrászokat megszégyenítő
hajcsigáinak minden lebbenésére atomfelhőnyi parfümtámadás éri
érzékeny orromat. Kedvenc parfümőröm nézete: „hozzáértő
kézben az igazi parfüm veszélyes fegyver.” Hm, hozzá nem
értőben a pacsuli még veszélyesebb.
Szerencsére
gyűjtögetésem végéhez érve beállok a pénztár előtt kígyózó
sor végére. Végigszagolva az előttem várakozó nagykabátosok
összes kipárolgását. A megoldásként alkalmazott lélegzetvétel
visszatartása miatt látomásaim vannak: a tilos kamerázni, kutyát
bevinni, fagyit enni táblák mellé kihelyezik a „Vizes kabátban
belépni tilos!” táblát is. Jólesően elégedett álmodozásomból
a pénztárosnő férfias hangja zökkent vissza a valóságba, amint
közli a szemérmetlenül magas végösszeget. Pénztárcámba való
kotorászás közben felrémlik bennem egy halvány gyanú, szagosan
gonosz gondolataim miatt az előttem állók vásárlását is én
fizetem büntetésből. Megkérdezni azonban nem merem, köszönhetően
a pénztáros tekintetének, inkább a beszippantott, szagokkal teli
levegővel együtt lenyelem kérdésemet, fizetek szótlanul és
rohanok kifelé büdösül – de vélhetőleg nem büdösen.