Az ország két része.
Mármint számtalan fővárosi ember gondolkodásában. Van BUDAPEST,
csupa nagybetűvel, már- már alanyi jogon járó kiváltságokkal,
lehetőségekkel. És van a szürke, név nélküli vidék. Tekintet
nélkül arra, hogy neves egyetemmel rendelkező nagyváros, vagy
világhírű emlékművel rendelkező falu, vagy dolgos, becsületes
emberek lakta picinyke település. Vidék. Vidék, aminek dolga,
hogy arc nélkül, név nélkül szavazzon, termeljen, kiszolgálja
Budapest lakosságát. Ez a kötelessége. Mint a szolga és az úr
viszonya. A felsőbbrendű érzés és magatartás ott lapul,
megfelelő kitörési alkalomra várva, nagyon sok budapesti énjében.
Sajnos már a rokoni viszonyokat is megmérgezve ezzel. Leginkább éves látogatása alkalmával, ami a kötelező halottak napi megemlékezésre esik, ki is nyilvánítja. Tavaly elmaradt, épp jól megérdemelt pihenését töltötte feleségével valahol külföldön. A karácsony, újév sem volt alkalmas az osztrák kirándulás miatt. De sebaj, hisz a vidéki rokon úgysem megy külföldre, bármikor látogatható. Most úgyis arra felé van dolguk, beugranak hozzá. Nem feltétlen szeretettől, inkább a „mi van, ha kiderül, ott jártunk, de nem mentünk be” gondolattól vezérelve. Minden előzetes telefonhívás nélkül begördül a jól ismert kocsibejáróra, feleségével együtt felrakják a műmosolyt és becsengetnek. Rokonuk meglepetten nyit kaput, hisz nem várt látogatókat. Zavarán gyorsan túllép, szélesre tárt ajtó mellett beljebb invitálja az egy éve nem látottakat. Gyorsan fő a kávé, előkerül az üdítő, aprósütemény. A vendégekből ömlik a szó; tengerparton jártunk, hegyekben nyaraltunk, pihentünk, világot láttunk. Csak sorolják, sorolják megállás nélkül, egymás szavába vágva. Majd mintegy szabadkozva, hozzáteszik; tudod, Erzsikém , kellett a pihenés, nyugdíj mellett három munkahelyen dolgozunk, lakást újítottunk fel, elfáradtunk. És Erzsikém megértően bólogat, majd egy levegővételnyi csendet kihasználva megkérdezi, hogy pakoljon-e zamatos almát, mézédes sütőtököt, lekvárt, diót, jófajta házi pálinkát. Pakoljál, Erzsikém, pakoljál, van hely a kocsiban, kapja azonnal a választ. Míg Erzsikém pakol, a pesti rokonok fintorogva egymásra néznek, lenézően kritizálják a szobát, a benne lévő berendezést, a széken felejtett ruhadarabokat. Meghallva a háziasszony lépteit, elhallgatnak és mosolyukat visszavéve tekintenek az ajtó felé. Erzsike a gyors pakolástól kissé kifulladva lehuppan egy székre és érdeklődve fordul családtagjai felé. Ők azonban órájukra pillantanak, sajnálkozva elköszönnek, vacsorára Budapesten akarnak lenni, várják őket a barátok. A bejárati ajtó elé halmozott finomságok szempillantás alatt eltűnnek a hatalmas autó csomagtartójában. Két levegőben elcsattanó csók után véget ér a villámlátogatás, gázt adnak és máris a falu határában járnak.
Sajnos már a rokoni viszonyokat is megmérgezve ezzel. Leginkább éves látogatása alkalmával, ami a kötelező halottak napi megemlékezésre esik, ki is nyilvánítja. Tavaly elmaradt, épp jól megérdemelt pihenését töltötte feleségével valahol külföldön. A karácsony, újév sem volt alkalmas az osztrák kirándulás miatt. De sebaj, hisz a vidéki rokon úgysem megy külföldre, bármikor látogatható. Most úgyis arra felé van dolguk, beugranak hozzá. Nem feltétlen szeretettől, inkább a „mi van, ha kiderül, ott jártunk, de nem mentünk be” gondolattól vezérelve. Minden előzetes telefonhívás nélkül begördül a jól ismert kocsibejáróra, feleségével együtt felrakják a műmosolyt és becsengetnek. Rokonuk meglepetten nyit kaput, hisz nem várt látogatókat. Zavarán gyorsan túllép, szélesre tárt ajtó mellett beljebb invitálja az egy éve nem látottakat. Gyorsan fő a kávé, előkerül az üdítő, aprósütemény. A vendégekből ömlik a szó; tengerparton jártunk, hegyekben nyaraltunk, pihentünk, világot láttunk. Csak sorolják, sorolják megállás nélkül, egymás szavába vágva. Majd mintegy szabadkozva, hozzáteszik; tudod, Erzsikém , kellett a pihenés, nyugdíj mellett három munkahelyen dolgozunk, lakást újítottunk fel, elfáradtunk. És Erzsikém megértően bólogat, majd egy levegővételnyi csendet kihasználva megkérdezi, hogy pakoljon-e zamatos almát, mézédes sütőtököt, lekvárt, diót, jófajta házi pálinkát. Pakoljál, Erzsikém, pakoljál, van hely a kocsiban, kapja azonnal a választ. Míg Erzsikém pakol, a pesti rokonok fintorogva egymásra néznek, lenézően kritizálják a szobát, a benne lévő berendezést, a széken felejtett ruhadarabokat. Meghallva a háziasszony lépteit, elhallgatnak és mosolyukat visszavéve tekintenek az ajtó felé. Erzsike a gyors pakolástól kissé kifulladva lehuppan egy székre és érdeklődve fordul családtagjai felé. Ők azonban órájukra pillantanak, sajnálkozva elköszönnek, vacsorára Budapesten akarnak lenni, várják őket a barátok. A bejárati ajtó elé halmozott finomságok szempillantás alatt eltűnnek a hatalmas autó csomagtartójában. Két levegőben elcsattanó csók után véget ér a villámlátogatás, gázt adnak és máris a falu határában járnak.
Erzsike még utánuk néz
pár másodpercig, majd a szokottnál is görnyedtebb háttal megy be
a házba. Eltűnődve mosogatja a kávés csészéket; biztos szép
helyeken járhattak, szép dolgokat láthattak. De neki egy
képeslapot se küldtek, egy kagylót sem hoztak. Sőt, még azt se
kérdezték meg, hogy van, hogy telnek magányos napjai. Fáj-e
valamilye? Pihent-e? Csak dicsekedtek és gúnyosan kibeszélték a
háta mögött. Véletlenül hallotta meg, mikor épp visszalépett
egy lekvárért. Ő csak ennyit érdemel? Neki nem jár egy jó szó,
egy tengerpartról hozott kagyló vagy egy szelet csokoládé? Ő csak arra jó, hogy
telerakja minden jóval a csomagtartót több éve? A pesti rokon már
elfelejtette mit jelent falun lakni, termelni , dolgozni. Pedig pár
évtizeddel ezelőtt falusi lakos volt. De azóta felvitte az Isten a
dolgát. Az emlékezetét pedig elvitte. A szeretettel, emberséggel,
együttérzéssel együtt. Maradt helyette egy közönyös,
fennhéjázó, gúnyos városlakó, aki lenézi a falusi rokont. De
vajon mitől, mivel, miért különb ez az ember nála? Semmivel.
Sőt…