Felnőtt vagyok, félárva. Legalábbis kamasz fiam megfogalmazása szerint: „Ha felnőtt korában valakinek meghal az egyik szülője, az félárva lesz.” Én is így jártam, ugyan már jó pár évvel ezelőtt. Az érzés mégis szinte friss.
Közeledik a Halottak ünnepe, ami még nyomasztóbbá teszi napjaimat. Próbálom törölni a kedvetlen, sőt mondhatnám szomorú gondolataimat, érzéseimet, de rajtam nincs „delete” gomb. Most: sajnos. Fájnak az emlékek, fáj a hiány, fáj a véglegesség. József Attila szavaival élve, ilyenkor „a semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog.”
Felzaklat minden koszorú, minden mécses látványa. Összerezzent még a déli harangszó monoton dallama is. A temetésre emlékeztet. Falun szokás, megkondítják az utolsó út előtt a templom harangját, a búcsúra, a temetésre hívót.
Én nem így emlékszem Rá, bennem sok vidám, szép emlék él. Csupa szeretetszagú mosoly: APA. „Számban nevednek jó íze van.” A temetőben lévő, feketére kátrányozott, hatalmas csónak alakú fejfával ellátott halom nem az apám. Számomra csak egy gonosz jelzés a nagybetűs Élettől, hogy nincs élő mivoltában. Ő a végtelenségben van már, mégis mindig velem. Elkísér.
Tudom mikor szidna, dorgálna, tudom mikor nézne cinkosul és tudom mikor lenne büszke rám. Látom ahogy mosolyog, hallom ahogy nevet. Néha érzem, mintha hívón átölelne – de én még nem mehetek, nincs itt az idő, dolgom van. Hisz jól tudja ezt Ő is. Fájdalmasan nyugtat a gondolat, valahol vár rám.
Máskor pedig zaklatottan, gyerekes dühvel kívánom, bárcsak 5 percre itt lehetne! Megmutatnám a családom, a két unokát. És még annyi mindent mondanék! Lehet mindez nem kellene, mert szelíd mosollyal megnyugtatna: tudom.
Akkor viszont elbúcsúznék, mert azt már nem tehettem. Elmondtam én mindent egykor, de vajon hallotta-e a végtelen felé terelő kómában (meg)pihenve. Megköszönném amit adott, az Életet, a lehetőségeket, a szeretettel teli segítséget mindehhez. Legfőképpen bocsánatot kérnék, mert volt olyan, hogy megbántottam. Fiatalos daccal, majd én megmutatommal szembeszálltam. Ma már szégyellem és főleg bánom. Késő. Felnőtt fejjel is gyerek vagyok, vágyom a szeretetre, biztonságra, arra, amit ő adott. A pótolhatatlan apaira.
Halottak napja, temető, koszorúk, ezernyi lobogó mécses. Mint ezernyi apró dobogó szív. Gyász és ünnep egyszerre. Sokaknak egy teendő, ami kipipálva, lelkiismeret megnyugtatva. És marad 364 nap üres feledés, a nagy nihil. Nekem az év minden napja emlékezés. Nekem Apa örök.
Közeledik a Halottak ünnepe, ami még nyomasztóbbá teszi napjaimat. Próbálom törölni a kedvetlen, sőt mondhatnám szomorú gondolataimat, érzéseimet, de rajtam nincs „delete” gomb. Most: sajnos. Fájnak az emlékek, fáj a hiány, fáj a véglegesség. József Attila szavaival élve, ilyenkor „a semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog.”
Felzaklat minden koszorú, minden mécses látványa. Összerezzent még a déli harangszó monoton dallama is. A temetésre emlékeztet. Falun szokás, megkondítják az utolsó út előtt a templom harangját, a búcsúra, a temetésre hívót.
Én nem így emlékszem Rá, bennem sok vidám, szép emlék él. Csupa szeretetszagú mosoly: APA. „Számban nevednek jó íze van.” A temetőben lévő, feketére kátrányozott, hatalmas csónak alakú fejfával ellátott halom nem az apám. Számomra csak egy gonosz jelzés a nagybetűs Élettől, hogy nincs élő mivoltában. Ő a végtelenségben van már, mégis mindig velem. Elkísér.
Tudom mikor szidna, dorgálna, tudom mikor nézne cinkosul és tudom mikor lenne büszke rám. Látom ahogy mosolyog, hallom ahogy nevet. Néha érzem, mintha hívón átölelne – de én még nem mehetek, nincs itt az idő, dolgom van. Hisz jól tudja ezt Ő is. Fájdalmasan nyugtat a gondolat, valahol vár rám.
Máskor pedig zaklatottan, gyerekes dühvel kívánom, bárcsak 5 percre itt lehetne! Megmutatnám a családom, a két unokát. És még annyi mindent mondanék! Lehet mindez nem kellene, mert szelíd mosollyal megnyugtatna: tudom.
Akkor viszont elbúcsúznék, mert azt már nem tehettem. Elmondtam én mindent egykor, de vajon hallotta-e a végtelen felé terelő kómában (meg)pihenve. Megköszönném amit adott, az Életet, a lehetőségeket, a szeretettel teli segítséget mindehhez. Legfőképpen bocsánatot kérnék, mert volt olyan, hogy megbántottam. Fiatalos daccal, majd én megmutatommal szembeszálltam. Ma már szégyellem és főleg bánom. Késő. Felnőtt fejjel is gyerek vagyok, vágyom a szeretetre, biztonságra, arra, amit ő adott. A pótolhatatlan apaira.
Halottak napja, temető, koszorúk, ezernyi lobogó mécses. Mint ezernyi apró dobogó szív. Gyász és ünnep egyszerre. Sokaknak egy teendő, ami kipipálva, lelkiismeret megnyugtatva. És marad 364 nap üres feledés, a nagy nihil. Nekem az év minden napja emlékezés. Nekem Apa örök.