Számomra a konyha veszélyes terep, lányom számára pedig a sportolás. Az egyik legnépszerűbb sportágat, a kézilabdát választotta szabadidejének hasznos eltöltéséhez. Ez a csapatjáték közel se tartozik a "lájtos" tevékenységek sorába. Manapság már magába foglalja a pankráció, a dzsudó, az ökölvívás, de a ketrecharc egyes elemeit is. Közel se nőiesen kecses sportággá nőtte ki magát. Nőcipalántámnak soha nem okozott gondot eddig se a kemény, időnként fájdalmakkal járó sportolás. Hiszen a kezdeti moderntáncos karrierjét Wing Tsun Kung Fura váltotta, majd ezt követően focistává avanzsált.
A környezetünk és leginkább a fiús apák - azaz legfőképpen anyák - döbbenetére és megbontrákozására. Nem csendes ellenállásuk, tiltakozásuk oka; leánycsapat hiányában a fiúkkal együtt focizott futballtudását megmutatni és fejleszteni akaró gyermekem. Azonban hála a helyi futball egyesület akkori edzőjének, aki gondolkodás nélkül esélyt adva a focizni akaró leányzónak, általa hivatalosan is leigazolt futball játékosa lehetett a csapatnak. És bátran mondhatom, nem hozva szégyent se a csapattársaira, se edzőire, sem pedig magára a futballra. Azt is mondhatom, a rengeted edzés, hétvégén zajló mérkőzések ellenére se történt annyi baleset, sérülés, fizikai fádalom, mint amióta a kézilabdára váltotta fel a focilabdát. Azóta megismerkedtünk a fagyasztott borsó áldásos, hűsítő hatásával, kitapasztaltuk a különféle jégzselék hatékonyságát, eligazodunk a gyógynövényes kencék választékában és ismerjük a legjobb ortopéd szakorvosokat. A hétvégén begyűjtött, frissen szerzett sérülések borogatása közben rá kellett jönnöm, fölösleges kiborulnom. Hiszen egy egyszerű délután is rejt magában veszélyeket. Mint amikor repült a nehéz kő.
Vissza az elejére
A környezetünk és leginkább a fiús apák - azaz legfőképpen anyák - döbbenetére és megbontrákozására. Nem csendes ellenállásuk, tiltakozásuk oka; leánycsapat hiányában a fiúkkal együtt focizott futballtudását megmutatni és fejleszteni akaró gyermekem. Azonban hála a helyi futball egyesület akkori edzőjének, aki gondolkodás nélkül esélyt adva a focizni akaró leányzónak, általa hivatalosan is leigazolt futball játékosa lehetett a csapatnak. És bátran mondhatom, nem hozva szégyent se a csapattársaira, se edzőire, sem pedig magára a futballra. Azt is mondhatom, a rengeted edzés, hétvégén zajló mérkőzések ellenére se történt annyi baleset, sérülés, fizikai fádalom, mint amióta a kézilabdára váltotta fel a focilabdát. Azóta megismerkedtünk a fagyasztott borsó áldásos, hűsítő hatásával, kitapasztaltuk a különféle jégzselék hatékonyságát, eligazodunk a gyógynövényes kencék választékában és ismerjük a legjobb ortopéd szakorvosokat. A hétvégén begyűjtött, frissen szerzett sérülések borogatása közben rá kellett jönnöm, fölösleges kiborulnom. Hiszen egy egyszerű délután is rejt magában veszélyeket. Mint amikor repült a nehéz kő.
Ki tudja, hol állt meg? Ez a kő sajnos a lányom fején. Hagyva maga után egy kb. 3 centi hosszú és kellően mély lenyomatot. Ugyanis gyerkőim az októberi nyárias melegben, a szabadban múlatták az őszi szünet utolsó napjait. Egy hét elteltével, megunva minden kulturált játékot, a természetet hívták segítségül: kővel dobálóztak. Fiam „jól sikerült” dobásának következménye a fejen landoló kő. Férjem nyugalmasnak induló szabadnapja – és az enyém – ott véget is ért. Irány a helyi egészségház baleseti sebészete. 14 óra 05 perc lévén, már nincs sebészeti ellátás. 5 perce bezárt a bazár. Riadtan toporgó fiamat lekaptam a 20 körméről, hogy legközelebb szigorúan 14 óra előtt vagy hétfőn (akkor 17 óráig van rendelés) próbálja agyonütni hőn szeretett hugát. A döbbenettől válaszolni sem tudott, csak pislogott könnybe lábadt szemmel és szótlanul megállapította; az anyja megőrült. Szerencsére az egyik gyermekorvos ellátta lányom még mindig vérző sebét és beutalta a Kenézy kórházba. Autóba be, cél a kórház. Fél szem fájdalomcsillapítóval leszedált gyermekem csendben üldögélt hátul. Megnyugodott. Gondoltam én. De tévelygésemet megcáfolta leányzóm harsány hangja, amint válogatott kifejezésekkel illette az előttünk 60-nal araszoló női vezetőt. (jogosan…) Jól van! Tekintete éber, tudata tiszta, kifejezésmódja választékos, helyenként trágár. Úgy döntöttem, nem szólok rá. Mégiscsak a fejére esett egy kő. Nevezzük viselkedését mellékhatásnak.
A kórházba érve, pár perc alatt bejutottunk a kezelőbe. Az enyhe orosz akcentussal beszélő, vélhetőleg orosz orvos megnyugtatottt; ha a gyerek nem szédül, nem ájult el ,nincs nagy baj, de biztos, ami biztos, azonnal röntgen és utána összevarrás. Hurrá, fél óra múlva már otthon is vagyunk! Na, az volt az utóbbi idők legnagyobb tévedése részemről. Röntgen előtt kisebb falunyi ember: öregek, fiatalok, kicsit sérültek és nagyon sérültek vegyesen. Azért reménykedtem, hogy hamar szólítják lánykámat, hiszen még gyerek. De a percek csigalassúsággal teltek, az emberek hasonló intenzitással fogytak. Szinte állt az idő. Velünk együtt. A kicsi nyűgös volt, a nagy rosszul. Én is. (És még csak nem is mondhattam a jelszót: Celeb vagyok, ments ki innen! Pedig ez is kész dzsungel…) Kb. 1 óra elteltével bejutottunk. Alig pakoltam fel megszeppent csemetémet az asztalra, azonnal, ellentmondást nem tűrően kiparancsoltak a helyiségből. Védőmellény nincs, sugárveszély van, anyának kint a helye. Csak reménykedni tudtam, hogy ijedtében nem mozdul meg, mert akkor kezdhetjük előről a várakozást. Fiam az apjával levegőzött, mi játszottunk és felvételt vártunk. Egyre virgoncabb lányommal szótagoltunk, fejben számoltunk, 1 óra alatt átvettünk fél éves tananyagot. Végre felvétel a kézben, gyors anyai ellenőrzés: koponya ép, törés nincs. Vissza az ambulanciára, mehet a stoppolás. Csak mééég előtte újabb 1 óra várakozás, pedig ott már beteg alig. Bejutva új doki fogadott, közölte – amit már órák óta tudtunk – törés nincs, varrni kell. Mehettünk a sebellátóba. Próbáltam nem nézni az órámat, de nem bírtam megállni - ki tudja hanyadjára. 18 óra 35 perc. Pontban 15 órakor jutottunk be először orvos elé. Rég volt már. Lányom éhes, szomjas, fáradt volt, sebéből újra szivárogott a vér. Ez volt az a pont, amikor párom nem bírta tovább, telefonját felkapva kirohant felhívni egyik kedves orvos ismerősünknek. Segítsen valahogy! Most sem csalódtunk benne! Közbenjárásának köszönhetően viszonylag hamar bent voltunk a sebészeti varrodában. Közel 4 óra várakozás után… Szemtelenül fiatal, fehér köpenyes fogadott minket kissé feszült tekintettel. Nem csodálom, az utóbbi egy órában becipelt négy, sikító, rúgkapáló gyerek mindegyikét valószínűleg biztonsági őrök tucatja fogta le, hogy kezelni tudja. Újabb – újdonságnak végképp nem számító – hír: varrni kell. Szerencsére nem kellett kimennem, sőt, a kezem is maradhatott rémült lányom hátán a steril kendő alatt. A fiatal orvos remegő kézzel kezdte körbeszurkálni a sebet. Első szúrása után megnyugodva tapasztalta, a kendő alatt hasaló gyerek nem visított, meg sem moccant, hanem szinte lélegzetvisszafojtva lapult. Tartotta magát keményen. Ennek köszönhetően, már tényleg pár perc és kint voltunk. Folyosóra érve lányomból kiszakadt az összes felgyülemlett, benntartott fájdalom és feszültség, várakozás. Zokogott megállíthatatlanul. Hagytam. Hazafelé autózva, hüppögve érdeklődött, milyen színű a cérna a fején. Kék, feleltem kissé gyanakodva. Kár – közölte csalódottan – barnával kellett volna összevarrni, az jobban megy a hajához. Ühümm, ja! Végül is, nőből van. És ezek után kellett elmagyaráznom a seb körül leborotvált haj hiányát...