Munkanélküli vagy álláskereső?

Szegény embert az ág is húzza. No és a munkanélkülivé vált dolgozót. De semmi gond, hiszen van számtalan munkaügyi központ - azaz a járási hivatalok foglalkoztatási osztálya - jelszavuk: jogszerűség, humánum, partnerség, elégedettség. Küldetésük pedig:” A regionális munkaerő-piac hatékony működtetése, a foglalkoztatás, illetve a foglalkoztatottak létszámbővítésének elősegítése, az állásnélküliség megelőzése és hátrányos következményeinek enyhítése”.
Ehhez hasonló, s még hangzatosabb kijelentés is megtalálható a minőségpolitikájuk, jövőképük ismertetése során. Ez mind nagyon szép! A mesében vagy egy utópisztikus világban talán így van. A valóságban azonban nem találkozunk ezekkel vagy csak elvétve. Mert szomorú jelenünkben még szomorúbban zajlik a „foglalkoztatottak létszámbővítésének elősegítése”.

A szegény munkanélküli betámolyog az illetékes munkaügyi kirendeltségre, pardon: foglalkoztatási osztályra, ahol a reggeli nyitáskor már legalább kétszer annyian várakoznak, mint azt a legmerészebb álmában gondolta. A kiírt figyelmeztetésnek megfelelően, a hatékony ügyintézés elősegítése érdekében, illedelmesen kéri az információs pult mögött ülő hölgy segítségét. A válasz meglepően gyors, tömör, kimerítő: „Dobja a papírjait a ládába!” És ezzel - ellentmondást, kérdést nem tűrve - meg is volnánk. Legalábbis az elkövetkező 3-4 óra hosszára. Mert a várakozás ideje ennyi. Neki éppen. Rutinos visszajárók ezt már tudják, csak az először érkezők néznek megszeppenve. Unalmában olvasgathat pár semmitmondó hirdetést vagy eltöprenghet azon, hogy az elégedettséget milyen kérdőív alapján mérik, elemzik, ha soha senki nem kap, de a dicső eredmény mégis kifüggesztve lóg.

Meglepetése csak fokozódik, amint végre bejut a kissé fásult ügyintéző színe elé, ahol rajta kívül másik 3 sorstársa szorong a nem túl nagy méretű szobában ügyintézőikkel együtt. Félve adja elő kérését, mely szerint munkanélkülivé vált szeretné magát regisztráltatni, de leginkább állást, munkát szeretne találni. „Előbb az adatait!” felszólítás után előszedi igazolványait, igazolásait, bizonyítványait. A személyes és egyéb adatok egyeztetése után jön a hideg zuhany; közel az ötvenhez, ilyen végzettségekkel esélye sincs állást találni. A közlés kemény, kíméletlen, semmi együttérzés. Nem érti mi a baj, hiszen több éves szakmai tapasztalat és több szakma, diploma van a háta mögött. De ez úgy tűnik nem számít, mert sajnos más nyelvet, a magyaron kívül,  nem igazán  beszél. Ma a trend inkább a nyelvtudás és nem lényeg a szakmai hozzáértés. Egyik végzettségét tekintve, félreértésbe keveredik az ingerültté váló ügyintézővel, aki szerint vagy műszaki vagy menedzser, de olyan nincs, hogy műszaki menedzser. Végül mégis megoldja a problémát: üzletkötő. Egyre reménytelenebb hangon próbálja diplomáját magyarázni. Fölöslegesen, mert ilyen rovat úgysincs a számítógépes programban. Nagy nehezen tisztázzák az amúgy sem bonyolult helyzetet, kölcsönösen aláírják a papírokat, majd kézbe kapja az álláskeresők kiskönyvét. Útravalóul még utolsó jótanács, 3 hónap múlva ismét jelentkezzen náluk. Ezzel feltételezve, úgyse talál állást. Majd egy másik tanács, jelentkezzen a szomszéd szobában átképzésre. Kissé felcsillanó szemmel indulna is, de még eléri a zárszó, mely szerint most ne, mert csak hetek múlva indítanak valamilyen képzést. De addig keresse csak szorgalmasan a munkát és 3 hónap múlva jöjjön vissza. Zavarodottan lép ki az ajtón, nem érti hogy is van ez. Jelentkezzen átképzésre, ami nincs, segítségért és állásért jött, de ő keressen önmagának?

Csöndes töprengése közben szeme sarkából érzékeli, mintha egyik régi szomszédja lépne be az egyik ajtón, mint munkaügyi dolgozó. Hm, itt dolgozik? Pedig semmi köze a humánpolitikához, emberi erőforráshoz. Azért majd felhívja. Most minden segítség jól jön.

Otthon szorgalmasan írja, küldi az önéletrajzait és reménykedve várja a választ. Pár hét elteltével rádöbben, még csak válaszra sem méltatják. Eszébe jut hajdani szomszédja, s telefont ragad. Döbbent csendben hallgatja a feltett kérdéseire kapott választ. Oktatás, átképzés az van, de nem ilyen képzettségű emberek számára, ő amúgy is magasan képzett, mondhatni túlképzett. Inkább az alacsonyabban iskolázottakat célozza meg az átképzés. Nyelvtanfolyam sincs, mert az drága, annak az árán inkább indítanak 3 másikat. Közmunkaprogram az van, de, ha már nagyobb értékű ingatlan, gépjármű van a tulajdonában, akkor sajnos esélytelen, hogy bejusson. Munkahelyre meg aztán pláne ne számítson tőlük, ez nem így működik. Ha van ismerőse valamelyik cégnél, vállalatnál, akkor oda menjen be, adja le az önéletrajzát és közölje, hogy melyik  foglalkoztatási osztályon regisztráltatta magát. Eztán a cég telefonál az adott foglalkoztatási osztályra és személy szerint őt kéri majd az adott munkára, innen már intéződik minden. De persze mindezt nem tőle tudja. Persze…Ez ám az „álláskereső önállóságának fokozása a munkaerőpiacon”!

Kóvályog a hallottaktól, zsong a feje, még sincs egy épkézláb gondolata, megsemmisülten omlik kedvenc meccsnéző fotelébe. Szégyelli sorsát, önmagát, kicsorduló dühödt férfikönnyét. Hol van akkor az ország, a város, a  foglalkoztatási osztály  minőségpolitikája, jövőképe?  Hol van a „partnerközpontú szervezeti működés”? Hol van a „munkavállaló alkalmazkodó képességének javítása”? Másképpen fogalmazva: ki segít állást találni, tanácsot adni, újrakezdeni ?