Ismét zavar a közöny,
vagy épp a gúnyos, megalázó megjegyzések tömkelege. Nem velem
szemben – nagy szájúként és főként nagyszájúként pláne nem – hanem
gyerekekkel szemben. Megint csak hangot adok érzéseimnek,
gondolataimnak. Mégpedig a HKSKE lány csapatának védelmébe. Nem
csak mint két, évek óta aktívan sportoló gyerek szülőjeként,
hanem az összes kislány szülőjeként. Mert, mint azt már korábban
is írtam, bár akkor a juniorok kapcsán: „ A csapat pályára
lépésekor azonban már nincs „én fiam”, helyette van a
„fiaink”. Akik rendszeresen járnak szurkolni, tudják ez mit
jelent. Ugyanúgy korholjuk, biztatjuk , „hozzáértő módon
irányítjuk” a többi, pályán küzdő fiatalt, akárcsak a
sajátunkat. Együtt bosszankodunk a be nem dobott gólok miatt és
együtt örülünk a találatnak.” Most is igaz, helytálló a
lányok kapcsán is.
Azt azonban
előrebocsájtom, elismerést érdemlő dolog, hogy egyáltalán van
a városunkban valaki, aki hangot ad a ténykedésükről, tudósít
sportolásukról, küzdelmükről. Még ha nem is mindig épp a
megfelelő hangnemben, szavakkal, szófordulatokkal.
Különösen fontos ez
akkor, amikor még mindig vannak iskolák, ahová az edzőt be se
engedik az alakuló, induló U12-U14-es lány csapatról való
tájékoztatás tartás céljából. Különösen fontos továbbá,
mert van olyan edző a városunkban, aki a HKSKE oszlopos tagját,
aktív játékosát – aki egyben edzői végzettséggel is
rendelkezve utánpótlás csapatok edzője – lejáratva, róla
valótlant állítva, tőle elrettentve toboroz csapatába
gyerekeket. Majd később, esetleges távozás esetén, fenyegetőzve,
megfélemlítve bírja őket maradásra. Sutba dobva a fair playt és
egyéb, a sportban is megkövetelt tisztességet. Nem a sportot
tartva szem előtt, csak a kicsinyes bosszút és az anyagi hasznot.
A 2014 nyár végén,
lányokból alakult kézilabda csapat elért eredménye – a több
vereség, mint győzelem ellenére – elismerésre méltó
teljesítmény. Hiszen megalakulásuk után pár héttel edzőjük,
megragadva a folyamatos játéklehetőséget, benevezte őket az
Országos Serdülő Bajnokságba. Bízva a testi, lelki erejükben,
az akaratukban, a fejlődésükben, az elkötelezettségükben. Nem
kevés edzői munkát is vállalva ezzel a döntésével önmagára.
Ugyanis a frissen
összeállt csapat főként 2002-es és 2004-es születés tagjai a
bajnokságban többnyire 1999-es születésű lányokkal kerültek
szembe. Továbbá nem elhanyagolható módon, akik min. 4-5 éve
aktív sportolóként kézilabdáznak. 4-5 éve és nem 4-5 hete. Így
mind a tudás, az erőnlét, mind a rutin tekintetében eleve
egyenlőtlen küzdelemre kényszerítve lányainkat. Ennek ellenére
a mieink vállalták a Szegedtől megkezdve, Makón át Gyuláig a
hét közbeni, fárasztó utazásokat és a még keményebb
mérkőzéseket, a megalázó gólkülönbségeket. És a felnőttek
részéről történő még megalázóbb beszólásokat,
megjegyzéseket. Mert bizonyítani, különösképpen játszani,
kézilabdázni akartak.
A fejlődés nem csak a
kevesebb kapott gólok számával mérhető. (Ugyan gólokban mérik
az eredményt, a győzelmet) Az előrelépés megmutatkozik abban,
hogy a mozgástól viszolygó, addig kézilabda mérkőzést se látó
kislány hétről hétre aktív szurkolójává vált a felnőtt és
ifi csapatnak. Megmutatkozik abban, hogy a testi kontaktustól félő
játékos 2 percet érdemlő, vehemens emberfogással szereli le az
ellenfél játékosát. Megmutatkozik abban, hogy a labdát elkapni
nem tudó lány kapura tör, gólt dob. És még számtalan, megannyi
más dologban mérhető a fejlődés. Másoknak talán
megmosolyogtató, legyintést és említést nem érdemlő
előrelépések ezek, ám minden apró(ságnak tűnő) mozzanat
mögött hatalmas munka rejtőzik. Mind a játékosok, mind az edző
részéről.
Ezért érthetetlen
számomra a közöny, a gúnyos, megalázó megjegyzések tömkelege,
az a hozzáállás, tudósítás, ami a biztatás, a jó szó
nélküli, száraz tényekre - és időnként már-már a cinikus
hangvételre – épül. Igen, van csapat, aki ellen „csak” 1 gól
különbséggel nyertek. Talán ha a cikk írója jelen lett volna az
ominózus mérkőzésen, tudhatná, hogy a két, szinte azonos
képességekkel rendelkező csapat között micsoda küzdelem
zajlott. 1 gól is gól és vezethet a győzelemhez. Talán egy
Larvik – B. Podgorica összecsapás után is azt kellene mondani:
CSAK eggyel győzött? És gondolom egy Győri Audi ETO –
Csanádröcsöge Alsó mérkőzés eredménye se meglepő, nem
kigúnyolandó, szemre hányandó a gyengébb csapatnak. Mint ahogy
ezeknek a lányoknak se, mondjuk egy szegedi utánpótlástól
elszenvedett vereség.
A sajnálkozó, mi több,
a lányok és ezzel együtt az edző munkáját megvetők próbálják
meg ugyanezt a munkát elvégezni, ugyanilyen körülmények között.
Eddzenek pl. télen sátorban, műfüves pályán hétről hétre.
Tegyék félre a sérülésekkel járó fájdalmakat, az éjjeli
hazaérkezések utáni reggeli fáradságot, a tanárok megértőnek,
kedvesnek nem mondható bánásmódját. És a tudatot, olyan
ellenféllel állnak szembe minden mérkőzésen, aki min. 4-5 éve
kézilabdázik és évekkel idősebb.
És ami a legfontosabb:
ezek a lányok 12-14 éves gyerekek. Nem pénzért, hanem a
sportolás, a mozgás, nevezetesen a kézilabda öröméért
játszanak. Megérdemlik az érdeklődést, a gúnyolódás és
előítéletmentes tudósítást. És legfőképpen a biztatást,
dicséretet.