Vágyom...

 "Félig mély csönd és félig lárma" váltja egymást lelkemben, mikor küzd a megmásíthatatlant, a véglegest el nem ismerő és a beletörődő, elfogadó részem. Mostanság több a lárma, mint a csönd. Kifelé mosollyal álcázott lázadóságom dühödt tiltakozása eredménytelen szélmalomharc.
Szívesen ordítanék, toporzékolnék, világgá kiáltanám azt ami fáj, ami bánt. De nem teszem. Hiábavaló belső lármázásom megtartom magamnak. Mert nem kérek sajnálatot, nem kérek kierőszakolt figyelmet, nem kérek órára pillantás közben elmormolt üres frázisokat. Fényt akarok, lángot, meleget! Mély csöndet akarok, melyet nem a saját zajongásom szakít félbe újra és újra ugyanazokkal a gondolatokkal. Vágyom más zajongására! Vágyom egy baráti ölelésre! Vágyom rá olyan embertől, akit érdeklek. Érdek, feltétel, hátsó szándék nélkül. Érdeklem önmagamért. Vágyom egy kedves szóra vagy akár pikírt megjegyzésre, amelytől másnap a "csak éljem túl ezt a napot!" helyett némi bizalommal, "ma jobb lesz!" hangulatban indítom el magam. Azzal a biztos tudattal, hogy még egy valaki biztosan van, aki kérdés, faggatás, szemrehányás nélkül fogadja el a pillanatnyilag háborgó nyughatatlanságom. De csak vágyom...