Cunami

Vannak napok, amikor visszasírod az előző, kellemetlen történéseket is, a tyúkszaros kis problémáidat, amiből nem ritkán te gerjesztettél óriási hullámokat. Aztán jön egy, két, sok esemény, amikor éjjel kétségbeesetten szedegeted a boldog emlékmorzsáidat kapaszkodó, nyugtató gyanánt. Magadénak érzed az “Állok, várok, nézek riadtan,
Sehogysem bízok az Időben
S a fájdalmaim kiömlenek

Áradt tavasz-vizekként bőven.” sorokat. A  lelki fájdalmadban szűkölsz, vinnyogsz, mint egy kutya. Aztán percekkel később rájössz, ráadásul a feszülő, felrobbanni készülő tested fájdalmai miatt valójában is nyüszítesz. 

Hiszen a nyakadba szakadt hirtelen ezernyi gond. A “csak neked mondom el” baráti panaszok, a mindennapokkal társuló káosz és legsúlyosabban a családi élettel együtt járó, ám annál sürgetőbben megoldásra váró kérdések. Pl. az egyikőjük hogyan döntsek, mit válasszak, hova tovább, segíts problémája. És a másik zokogástól elfúló ordibálása a miért tetted, megkértelek valamire, bajba sodortál, ne segíts többet, majd én megoldom gondja. 

A derengő hajnallal együtt, száraz szemekkel, ám szétizzadt pizsamában ráeszmélsz, ez nem mehet így tovább. Mindig lesznek emberek, akik bosszútól, irigységtől, öntelt felsőbbrendűségtől vezérelve ültetvénynyi borsot törnek az orrod alá, keresztbe tesznek, kikészítenek. De ami megtörtént és nem tudsz rajta változtatni, egyszerűen engedd el! Ilyenkor már “Ne vádoljunk senkit a múltért, A vád már úgy is hasztalan.” 

Ne azon töprengj, hogy miért, ki, hogyan, hanem azon; amitől innentől jobb lesz. 

Mert nagyon könnyen megtörténhet, hogy a saját magad  és mások által gerjesztett vélt, valamint valós problémáid cunamiként csapnak át rajtad. Te pedig megroppansz, kettétörsz, elporladsz alatta, miközben az élet elrobog feletted, melletted. Mert egyszer “ minden ellovan”.