2014. október 26., vasárnap

(El)beszélünk

Nap,mint nap beszélünk. Másnak, egymásnak. Mondjuk a magunkét, védjük az igazunkat. Esetenként azonban csak a vélt igazunkat. Elkeseredetten, dühösen, időnként félve, emelt hangon, megértést és legfőképpen választ várva. Mégis hányszor elbeszélünk egymás mellett! Noha nálam az igen az igent jelet, a nem az nemet és a talán pedig tényleg talánt. Szavaim mögött nincs körülményes női logika és - gondolkodásmód. Csak kapcsolatépítő és - fenntartó beszéd.
Néha mégis elfelejtem, hogy a kétségeim és elégedetlenségem kimondása milyen hatást gyakorol rád. Így míg téged az állandóan kimondott gondolat zavar, addig engem a hallgatás. Holott nagyon jól tudom, hallgatni jó. De csak akkor, ha az a hallgatag jelenléted által megteremtett meghittség része. Mert olyankor a némaságban is sokszor jobban meghallhatlak, megtalálhatlak, mint egy hallható, de érdektelen, ál udvarias vagy éppen félreérthető fecsegésben.
Szótlanságod távolságtartást és kétségeket ébresztett. Most már tudom, hallgatásod nem visszautasítás, hanem önmagad köré épített védelmi különcséged megnyilvánulása. Lemondás következményekkel. Ezért ha egyedül állsz az esőben és senki nem áll melléd, hogy jobban érezd magad, rám számíthatsz. Melletted fogok állni szótlanul, szemrehányások, vádak és kérdések nélkül. Ott állok, mert tudom, arra van szükséged. Mert kezdelek (meg)érteni. Hogy mit kérek cserébe? Kérek-e egyáltalán valamit? Igen. Néha - amikor én is egyedül állok az esőben - lépj mellém. Szótlanul, szemrehányások, vádak és kérdések nélkül.