Szatmárcseke sokaknak csak egy településnév a térképen vagy még az sem. Nekem minden! Szeretet és fájdalom, sírás és nevetés. A szülőfalum, a gyermekkorom. Egykeként a szüleim és nagyszüleim kizárólagos terrorizálójaként élvezhettem a gondtalan falusi gyermekkort. Valamiféle kétlaki életet élve, ingáztam naponta Túristvándi és Szatmárcseke között. Ovis és általános iskolás éveim a vízimalom és Móricz Zsigmond kovács nagybátyja házának szomszédságában teltek el. Mindezt magától értetődő természetességgel véve tudomásul. Azaz inkább nem véve tudomásul. Az iskola utáni délutánok és a szabadnapok – többek között a mellettünk lakó unokabátyámnak köszönhetően – cseppet sem unalmasan és magányosan teltek.
Közös játszásaink során mi is elkövettük az összes létező gyerekcsínyt és még azon felül is. Tollal díszített szúróka labdacsokkal dobáltuk tele a szomszéd új csipkefüggönyét vagy épp a meszes gödörből próbáltunk kievickélni. Élveztük nyáron a Szőke-Tisza hűsítő, klórtól és szeméttől mentes, csendes hullámait és gondtalanul bújócskáztunk, fogócskáztunk a temetőben, ugráltunk a Kölcsey síremlék lépcsőin.
Nem harsányan, nem kegyeletsértően, csak gyermeki jókedvvel. Nem gondolva az elmúlásra, a fájdalmas gyászra. Nem törődve a jellegzetes fejfák egyediségével, történetével. Nem volt zavaró, netalán büdös a kátránnyal bemázolt fejfák jellegzetes szaga, mindegyikén ott a bevésett rövidítéssel: ABFRA, azaz A Boldog Feltámadás Reménye Alatt. Nem volt félelmetes a hely, nem volt hátborzongató. Csak egy hely a sok közül, ahol ismét játszhattunk, amíg a szüleink vagy nagyszüleink rendbe tették hozzátartozóink nyughelyét. De mára félelmetes és hátborzongató hellyé változott számomra. A hely, ahol sorra tűnnek el szeretteim, nagyszüleim, édesapám. A sötéten és komoran álló fejfák száma egyre csak szaporodik, állnak szomorú szigorúsággal és méltósággal, eltávozott szeretteim őrzőjeként. Már nincs gyermeki jókedvem a temetőbe lépve. Félárva vagyok. Tehetetlen dühömet és szomorúságomat pillanatra egyhíti csak egy felbukkanó emlékkép: édesapám nevető arca, amint hatalmas tenyerével felsegít a sírok közül, ahová egy rosszul kivitelezett ugrás következtében beestem. Felnőttként is bukdácsolok, de már nem emel fel mosolyogva, hogy „Semmi baj!”. Időutazásomból lányom sírása rángat vissza. Elesett a kopjafák között. Ösztönösen nyújtom felé a kezemet és könnyes szemmel, mosolyogva mondom neki: „Semmi baj, itt vagyok!”. Én még itt vagyok…
Közös játszásaink során mi is elkövettük az összes létező gyerekcsínyt és még azon felül is. Tollal díszített szúróka labdacsokkal dobáltuk tele a szomszéd új csipkefüggönyét vagy épp a meszes gödörből próbáltunk kievickélni. Élveztük nyáron a Szőke-Tisza hűsítő, klórtól és szeméttől mentes, csendes hullámait és gondtalanul bújócskáztunk, fogócskáztunk a temetőben, ugráltunk a Kölcsey síremlék lépcsőin.
Nem harsányan, nem kegyeletsértően, csak gyermeki jókedvvel. Nem gondolva az elmúlásra, a fájdalmas gyászra. Nem törődve a jellegzetes fejfák egyediségével, történetével. Nem volt zavaró, netalán büdös a kátránnyal bemázolt fejfák jellegzetes szaga, mindegyikén ott a bevésett rövidítéssel: ABFRA, azaz A Boldog Feltámadás Reménye Alatt. Nem volt félelmetes a hely, nem volt hátborzongató. Csak egy hely a sok közül, ahol ismét játszhattunk, amíg a szüleink vagy nagyszüleink rendbe tették hozzátartozóink nyughelyét. De mára félelmetes és hátborzongató hellyé változott számomra. A hely, ahol sorra tűnnek el szeretteim, nagyszüleim, édesapám. A sötéten és komoran álló fejfák száma egyre csak szaporodik, állnak szomorú szigorúsággal és méltósággal, eltávozott szeretteim őrzőjeként. Már nincs gyermeki jókedvem a temetőbe lépve. Félárva vagyok. Tehetetlen dühömet és szomorúságomat pillanatra egyhíti csak egy felbukkanó emlékkép: édesapám nevető arca, amint hatalmas tenyerével felsegít a sírok közül, ahová egy rosszul kivitelezett ugrás következtében beestem. Felnőttként is bukdácsolok, de már nem emel fel mosolyogva, hogy „Semmi baj!”. Időutazásomból lányom sírása rángat vissza. Elesett a kopjafák között. Ösztönösen nyújtom felé a kezemet és könnyes szemmel, mosolyogva mondom neki: „Semmi baj, itt vagyok!”. Én még itt vagyok…