Kellemes? Békés? Boldog? Mármint a karácsony. Nem tudom. Valahol elvesztettem a fonalat. Valószínüleg gyermekkoromban. Akkor még az volt. Most már nem az. Mint ahogy a virágos nyalókának sem olyan már az íze, mint rég. Szóval a karácsony. Feszült vagyok és fáradt. Nem, nem vagyok szingli. Sőt! Mi az hogy! Van életem párja és gyerekem. Mindjárt kettő. Nem ikrek, pár év különbséggel születtek, de gyerekek és vannak. Nagyon is. Kamasz és Kamaszabb. És lehet ezért vagyok most feszült, fáradt. Merthogy nyakunkon a karácsony. Ismét. Függetlenül attól, hogy elsősorban a szeretet ünnepe és nem a fogyasztói társadalom észnélküli pénzköltésének időszaka, én is jobban igyekszem a kívánságlistán sorakozó óhajokat teljesíteni. Természetesen az ésszerűség határain belül és nem elvakultan.
Elmerengve kissé, felrémlett bennem, hogy elvetemült akcióba azért én is belefutottam. Brutálisan, öngyilkos módon. Ma is élénken él bennem az eseménysorozat. Mondjuk, amikor a karácsonyfa színe nem volt mindegy. Legalábbis az akkor még kicsi lányom szerint. Részéről gyakorlatilag a húsvéti nyúl elugrálása után nem sokkal terítékre került a karácsony. Néha a nyári napsütésnek sikerült ugyan elhalványítani eme témát, de valahogy mindig visszakanyarodtunk. A Mikulás az nem nagy szám. Egész évben 1 napig dolgozik és utána nyaral. Na és? Kit érdekel. Van ideje kipihenni magát. Már ha azt az egy napot is egyáltalán végigdolgozza, mivel mindehová csak az alteregóit küldi. Ajándékot meg úgyis hoz még a legrosszabb gyereknek is. Tehát kár strapálni magát azzal, hogy „legyél jó, mert semmit sem hoz a Mikulás”. Valószínüleg már annyira szenilis az öreg, hogy elfelejti melyik gyerek jó és melyik rossz, ezért inkább mindekinek telerakja a csizmáját.
Ennél sokkal fontosabb a karácsony. Főleg a színe. Egy békés vacsora alkalmával óvatlanul megkérdeztem, milyen legyen a fa színe. Gyorsan jött a válasz: rózsaszín. Némi bonyodalomba keveredtük, míg megértette, én a dekorációra gondoltam, nem pedig a tűlevelek színére. Igaz, a bevásárló központokban láttunk már fehér és fekete fát is…Akkor miért ne lehetne rózsaszín is? A boák mindenféle csilli-villi színekben pompáznak, ebből következik, hogy rózsaszín is található. És hát mi akkor a rózsaszín korszakunkat éltük lányom jóvoltából. Nehezen ugyan, de megbarátkoztam a rózsaszínben pompázó fa gondolatával. Lehet, hogy rendetlen háztartást vezetek, ezért nekem éppen nem volt a kamra polcán több méternyi rózsaszín boa. Sebaj, messze volt még a Szenteste, irány közeli nagyvárosunk, ahol roskadoztak a polcok az ilyen termékektől.
Lassan elcsordogáltam szerény autómmal az autópályára és boldogan száguldottam a kiszemelt cél felé. Pár perc múlva le kellett kanyarodnom, azaz kellett volna, merthogy a korlát nem engedte. Hoppá, tegnap ez még nem volt ott! Nem baj, úgyis a másik lehajtónál szoktam kanyarodni. Aha, csak szoktam volt, most már nem szokok. Az említett korlát folytatódott. Igénybe véve a leállósávot, kissé bepánikolva hívtam életem párját. Enyhe meglepődéssel a hangjában próbált megnyugtatni, hogy nem baj, Kicsim, gurulj tovább és a legközelebbi kijáratnál lekanyarodsz, legfeljebb a város másik végéről közelíted meg a barkácsáruházat. Induláshoz készülődve belenéztem visszapillantó tükrömbe, amiben egy kétségbeesett arcú férfit láttam felém rohanni. Ablakot leengedve, kedvesen kérdeztem, segíthetek – e valamiben? Elfúló hangon közölte, nincs meg a kijárat. Magabiztosan megnyugtattam, semmi baj, én is elnéztem a sávot, de hamarosan itt a következő, amin szépen leevickélünk az autópályáról. Na, ebben nagyot tévedtem. Úgy kb. 20 kilométernyit. Persze útközben kitartóan csörgettem férjemet munkahelyén, és elcsukló hangon tájékoztattam reménytelen helyzetemről. Férjem egy pszichológus nyugalmával csitított, hogy nincs más hátra, mint előre, aztán majd lesz valami. Különben is, ügyes nagylány vagyok már. Aha, még szerencse, hogy ráadásul barna. Mármint hajú. (Bocs, a szőkéktől!) Ekkorra már ködbe veszett a szépen díszített fa álma – sajna nem rózsaszín ködbe. Szorongva nézegettem a táblákat, melyik mutatja nekem a helyes irányt. Kétségbeesett autóstársam –és még sokan mások – úgy döntött, a leálló sávban visszatolat az eredeti kijárathoz. Valószínüleg mire visszaaraszolt, én is megérkeztem célomhoz . „Nem emlékezve pontosan” a kilométerek számára. Fellélegezve autóztam a város utcáin, mikor kedvesem hívott nem titkolt érdekődéssel, merre is járok pontosan. Talán reménykedett, leautóztam a térképről és aznap már nem hívogatom többet. Talán haza sem találok egy ideig. Mély sóhajjal vette tudomásul, hogy közel vagyok a célhoz, a pénzköltéshez.
De valahogy még sem sikerült eredetileg kiszemelt áruházamba bekanyarodnom. Megint ez a fránya lekanyarodás. Az osztott pályás belvárosi úton kígyózott az autósor, zöld hullámra várva. Tekintet nélkül az autómárkákra, enyhén szederjes arcú emberkék ültek odabent. „Természetesen” elzárva a balra kanyarodás lehetőségét. Na nehogy már! Az legalább 2 méter előnyt jelentett a jelzőlámpa felé. Utolsó kísérletemet egy furgon vezetője hiúsította meg kárörvendő vigyorral értelmiséginek nem mondható arcán. Elővéve legédibb mosolyomat, szempilla rebegtetve felmutattam bal kezem középső, lakkozott körmű ujját és lendületesen kihúztam jobbra , irány az egyenes! Haaa, most aztán megkapta a magáét ez a…!Na, mindegy, kiengedtem az addig felgyülemlett feszültséget, pánikot, kétségbeesést. Meg ilyesmit. Üdvözült mosollyal fékeztem le egy másik nagy, sokféle embert összegyűjtő áruház elé. Volt parkoló. Sok. A bejárat közelében is. Hm, ez már igen! Végül is, tényleg messze volt az utolsó karácsonyi bevásárló roham.
Irány a lakberendezési üzlet. Az egy napja akciós termékek elfogytak, már az idén nem is lesz belőle. Semmi vész! Nézelődni is szeretek itt a sok hasznos és haszontalan kütyü-mütyü között. Vagy mégsem? Termetes úr kapkodta el orrom elől a tengerifű kosárkákat, az utolsó darabot is. Biztos, ami biztos, valakinek csak jó lesz karácsonyra, gondolta. Vagyis gondoltam én róla. Ágytakarók között andalogva, „kissé molett”, agyonrúzsozott, trendinek mondott nylon ruhában lévő asszonyság kaparintott meg vérvörös körmeivel, azaz inkább karmaival egy kellemes színű takarót. Diadalmasan nézett vissza rám. Ő nem tudta, de úgysem akartam megvenni. Csupa műszál. Jobban passzolt az ő öltözékéhez. Kijárathoz közeledve, megpillantottam egy kedves, karácsonyi angyalkát a polcon mosolyogva. Mégsem térek haza üres kézzel. Azaz… Bájos Barbie Baba, tű- és műsarkain imbolyogva, műszájú műmosolyával átnyúlt a fejem fölött, közben meglökve műmelleivel, leemelte műkörmeivel az angyalkát. Kár! Igazán aranyos volt. Mármint az angyalka. Tovább léptem. A boltból is.
Gondolván; megyek és villámgyorsan megveszem a rózsaszín csodákat, majd rohanok haza, mert az idő az vészesen telt és az volt az érzésem, elfeljtettem valamit. Ez már tényleg gyerekjáték művelet, hiszen odabent roskadoznak a polcok a mesés girlandoktól.Vagyis roskadoztak addig. Ezer féle szín azért volt, csak éppen az ezeregyedik hiányzott. Hát persze, a rózsaszín . Elfogyott! Kész! Vége! Azaz dehogy van vége, hiszen karácsonykor kezdődik a hisztis műsor, hogy miért nem rózsaszínű fát hozott a Jézuska? Csak! Mert! Most született és nem bírta el a fát! Mindezt láttam a lelki szemeim előtt és eszeveszett turkálásba kezdtem. Hiába. Aztán mindent feladva, egy alsó rekesz legbelső zugában megcsillant valami rózsaszín. Reménykedtem, hogy egy ügyes vásárló odarejtette, aki vásárlás közben meggondolta magát. Olyan fajta, aki a szárnyas betétet a sütik között hagyja. Hiszen szárnyas…A szín az stimmelt, de a forma nem. Angyalhaj néven futott az az izé. Főként vedlett műszőrme csomóra hasonlított a kupac. Kreatív anyuka lévén elképzeltem, mit lehet abből kihozni. Leginkább semmit. De rózsaszín és az a lényeg. Mire lehajoltam volna még egy ilyen redvenetért, egy agresszív anyuka, agresszív gyereke elrántotta előlem az utolsó csomagot. Agresszív gyerek agresszív mosollyal mutatta agresszív anyjának új szerzeményét. Jól jöhet az még a kocsiban lévő, átlátszó kötélen mászó 3 mikulásnak. A több rekesz sör tetején is jól mutatott. Nem beszélve a „bájöniköl” harcosok seregéről. Szomorúan vettem tudomásul, vesztettem, ez a nap nem az enyém. Mint ahogy a lányomé sem lesz, amikor megpillantja Szenteste a fát. Ideje megtanulnia, nem kaphat meg mindig mindent. És ekkor megszólalt agresszív anyuka csilingelő, dallamos hangon – legalábbis füleim számára - „Bazd meg, tetted vissza azt a kibaszott szart, bazd meg!” Hááátttöööjaaa! De legalább enyém volt a másik rózsaszín micsoda is! Készülhetett a rózsaszínben díszelgő karácsonyfa.
Vissza az elejére
Elmerengve kissé, felrémlett bennem, hogy elvetemült akcióba azért én is belefutottam. Brutálisan, öngyilkos módon. Ma is élénken él bennem az eseménysorozat. Mondjuk, amikor a karácsonyfa színe nem volt mindegy. Legalábbis az akkor még kicsi lányom szerint. Részéről gyakorlatilag a húsvéti nyúl elugrálása után nem sokkal terítékre került a karácsony. Néha a nyári napsütésnek sikerült ugyan elhalványítani eme témát, de valahogy mindig visszakanyarodtunk. A Mikulás az nem nagy szám. Egész évben 1 napig dolgozik és utána nyaral. Na és? Kit érdekel. Van ideje kipihenni magát. Már ha azt az egy napot is egyáltalán végigdolgozza, mivel mindehová csak az alteregóit küldi. Ajándékot meg úgyis hoz még a legrosszabb gyereknek is. Tehát kár strapálni magát azzal, hogy „legyél jó, mert semmit sem hoz a Mikulás”. Valószínüleg már annyira szenilis az öreg, hogy elfelejti melyik gyerek jó és melyik rossz, ezért inkább mindekinek telerakja a csizmáját.
Ennél sokkal fontosabb a karácsony. Főleg a színe. Egy békés vacsora alkalmával óvatlanul megkérdeztem, milyen legyen a fa színe. Gyorsan jött a válasz: rózsaszín. Némi bonyodalomba keveredtük, míg megértette, én a dekorációra gondoltam, nem pedig a tűlevelek színére. Igaz, a bevásárló központokban láttunk már fehér és fekete fát is…Akkor miért ne lehetne rózsaszín is? A boák mindenféle csilli-villi színekben pompáznak, ebből következik, hogy rózsaszín is található. És hát mi akkor a rózsaszín korszakunkat éltük lányom jóvoltából. Nehezen ugyan, de megbarátkoztam a rózsaszínben pompázó fa gondolatával. Lehet, hogy rendetlen háztartást vezetek, ezért nekem éppen nem volt a kamra polcán több méternyi rózsaszín boa. Sebaj, messze volt még a Szenteste, irány közeli nagyvárosunk, ahol roskadoztak a polcok az ilyen termékektől.
Lassan elcsordogáltam szerény autómmal az autópályára és boldogan száguldottam a kiszemelt cél felé. Pár perc múlva le kellett kanyarodnom, azaz kellett volna, merthogy a korlát nem engedte. Hoppá, tegnap ez még nem volt ott! Nem baj, úgyis a másik lehajtónál szoktam kanyarodni. Aha, csak szoktam volt, most már nem szokok. Az említett korlát folytatódott. Igénybe véve a leállósávot, kissé bepánikolva hívtam életem párját. Enyhe meglepődéssel a hangjában próbált megnyugtatni, hogy nem baj, Kicsim, gurulj tovább és a legközelebbi kijáratnál lekanyarodsz, legfeljebb a város másik végéről közelíted meg a barkácsáruházat. Induláshoz készülődve belenéztem visszapillantó tükrömbe, amiben egy kétségbeesett arcú férfit láttam felém rohanni. Ablakot leengedve, kedvesen kérdeztem, segíthetek – e valamiben? Elfúló hangon közölte, nincs meg a kijárat. Magabiztosan megnyugtattam, semmi baj, én is elnéztem a sávot, de hamarosan itt a következő, amin szépen leevickélünk az autópályáról. Na, ebben nagyot tévedtem. Úgy kb. 20 kilométernyit. Persze útközben kitartóan csörgettem férjemet munkahelyén, és elcsukló hangon tájékoztattam reménytelen helyzetemről. Férjem egy pszichológus nyugalmával csitított, hogy nincs más hátra, mint előre, aztán majd lesz valami. Különben is, ügyes nagylány vagyok már. Aha, még szerencse, hogy ráadásul barna. Mármint hajú. (Bocs, a szőkéktől!) Ekkorra már ködbe veszett a szépen díszített fa álma – sajna nem rózsaszín ködbe. Szorongva nézegettem a táblákat, melyik mutatja nekem a helyes irányt. Kétségbeesett autóstársam –és még sokan mások – úgy döntött, a leálló sávban visszatolat az eredeti kijárathoz. Valószínüleg mire visszaaraszolt, én is megérkeztem célomhoz . „Nem emlékezve pontosan” a kilométerek számára. Fellélegezve autóztam a város utcáin, mikor kedvesem hívott nem titkolt érdekődéssel, merre is járok pontosan. Talán reménykedett, leautóztam a térképről és aznap már nem hívogatom többet. Talán haza sem találok egy ideig. Mély sóhajjal vette tudomásul, hogy közel vagyok a célhoz, a pénzköltéshez.
De valahogy még sem sikerült eredetileg kiszemelt áruházamba bekanyarodnom. Megint ez a fránya lekanyarodás. Az osztott pályás belvárosi úton kígyózott az autósor, zöld hullámra várva. Tekintet nélkül az autómárkákra, enyhén szederjes arcú emberkék ültek odabent. „Természetesen” elzárva a balra kanyarodás lehetőségét. Na nehogy már! Az legalább 2 méter előnyt jelentett a jelzőlámpa felé. Utolsó kísérletemet egy furgon vezetője hiúsította meg kárörvendő vigyorral értelmiséginek nem mondható arcán. Elővéve legédibb mosolyomat, szempilla rebegtetve felmutattam bal kezem középső, lakkozott körmű ujját és lendületesen kihúztam jobbra , irány az egyenes! Haaa, most aztán megkapta a magáét ez a…!Na, mindegy, kiengedtem az addig felgyülemlett feszültséget, pánikot, kétségbeesést. Meg ilyesmit. Üdvözült mosollyal fékeztem le egy másik nagy, sokféle embert összegyűjtő áruház elé. Volt parkoló. Sok. A bejárat közelében is. Hm, ez már igen! Végül is, tényleg messze volt az utolsó karácsonyi bevásárló roham.
Irány a lakberendezési üzlet. Az egy napja akciós termékek elfogytak, már az idén nem is lesz belőle. Semmi vész! Nézelődni is szeretek itt a sok hasznos és haszontalan kütyü-mütyü között. Vagy mégsem? Termetes úr kapkodta el orrom elől a tengerifű kosárkákat, az utolsó darabot is. Biztos, ami biztos, valakinek csak jó lesz karácsonyra, gondolta. Vagyis gondoltam én róla. Ágytakarók között andalogva, „kissé molett”, agyonrúzsozott, trendinek mondott nylon ruhában lévő asszonyság kaparintott meg vérvörös körmeivel, azaz inkább karmaival egy kellemes színű takarót. Diadalmasan nézett vissza rám. Ő nem tudta, de úgysem akartam megvenni. Csupa műszál. Jobban passzolt az ő öltözékéhez. Kijárathoz közeledve, megpillantottam egy kedves, karácsonyi angyalkát a polcon mosolyogva. Mégsem térek haza üres kézzel. Azaz… Bájos Barbie Baba, tű- és műsarkain imbolyogva, műszájú műmosolyával átnyúlt a fejem fölött, közben meglökve műmelleivel, leemelte műkörmeivel az angyalkát. Kár! Igazán aranyos volt. Mármint az angyalka. Tovább léptem. A boltból is.
Gondolván; megyek és villámgyorsan megveszem a rózsaszín csodákat, majd rohanok haza, mert az idő az vészesen telt és az volt az érzésem, elfeljtettem valamit. Ez már tényleg gyerekjáték művelet, hiszen odabent roskadoznak a polcok a mesés girlandoktól.Vagyis roskadoztak addig. Ezer féle szín azért volt, csak éppen az ezeregyedik hiányzott. Hát persze, a rózsaszín . Elfogyott! Kész! Vége! Azaz dehogy van vége, hiszen karácsonykor kezdődik a hisztis műsor, hogy miért nem rózsaszínű fát hozott a Jézuska? Csak! Mert! Most született és nem bírta el a fát! Mindezt láttam a lelki szemeim előtt és eszeveszett turkálásba kezdtem. Hiába. Aztán mindent feladva, egy alsó rekesz legbelső zugában megcsillant valami rózsaszín. Reménykedtem, hogy egy ügyes vásárló odarejtette, aki vásárlás közben meggondolta magát. Olyan fajta, aki a szárnyas betétet a sütik között hagyja. Hiszen szárnyas…A szín az stimmelt, de a forma nem. Angyalhaj néven futott az az izé. Főként vedlett műszőrme csomóra hasonlított a kupac. Kreatív anyuka lévén elképzeltem, mit lehet abből kihozni. Leginkább semmit. De rózsaszín és az a lényeg. Mire lehajoltam volna még egy ilyen redvenetért, egy agresszív anyuka, agresszív gyereke elrántotta előlem az utolsó csomagot. Agresszív gyerek agresszív mosollyal mutatta agresszív anyjának új szerzeményét. Jól jöhet az még a kocsiban lévő, átlátszó kötélen mászó 3 mikulásnak. A több rekesz sör tetején is jól mutatott. Nem beszélve a „bájöniköl” harcosok seregéről. Szomorúan vettem tudomásul, vesztettem, ez a nap nem az enyém. Mint ahogy a lányomé sem lesz, amikor megpillantja Szenteste a fát. Ideje megtanulnia, nem kaphat meg mindig mindent. És ekkor megszólalt agresszív anyuka csilingelő, dallamos hangon – legalábbis füleim számára - „Bazd meg, tetted vissza azt a kibaszott szart, bazd meg!” Hááátttöööjaaa! De legalább enyém volt a másik rózsaszín micsoda is! Készülhetett a rózsaszínben díszelgő karácsonyfa.
Ilyen emlékek után ma már vidáman tologatom bevásárlókocsimat, minduntalan nekiütközve a hömpölygő emberáradatnak. Aztán hirtelen kiüresedik a tér. Ja, nem zárt be az áruház, csak elérkeztem a könyves részhez. Ide csak az jön, aki eltévedt (nem számítva engem). Meg aki műveltes. Mert ilyen is van ám! Ismertetőjele: szolibarna, rágózva tipeg, liternyi kínai piacos Chanel 05-öt lengi körül és elmaradhatatlan „kelléke”, a kigyúrt, fukszos macsó. Éppen csillogó porcelánkörmeivel rábök az egyik könyvre. Jé, ez egy híres klasszikus regény! Gonosz vagyok és tele előítélettel. Á, mégsem. A másik könyvre gondolt, arra a horroros-pornósra. „Te, Béla, aztat a könyvet megvegyük a Jucinak?”, hangzik el az érdeklődő kérdés. Béla, ordítós, könyökszétnyitós mobilozás közben válaszolja : "Minek, bazd meg? Vagy mit bánom én, bazd meg!" És ezzel szeretetteljesen megbeszélték, eldöntötték a Jucinak való örömszerzés dillemáját. Szinte irigylem őket, hiszen nincs itt a párom, hogy mi is ilyen szépen, meghitten megbeszéljük az ajándékozás nehéz kérdéseit. (Jut is eszembe, a párom mintha mondott volna valamit. Majd eszembe jut, biztosan nem fontos annyira.) Mert ez a művelet nehéz, embert próbáló. Látom vásárlótársaimon. Szerencsére a kereskedelem megpróbál segítségünkre sietni. Vannak ezek a szettek, amelyekben találhatunk mindenféle tisztálkodási kellékeket. Márka, ár, minőség, szavatosság igénye nélkül vagy azzal. Macinacis házaspár válogat elmélyülten a halomban. Hosszas keresgélés eredménye egy xy márkájú borotvahab és after shave, a Pirike számára. Hm, van ilyen. De a feleség lehurrogja igyekvő férjét, hogy Pirike nem használ ilyesmit, inkább Ica kapja. Így sem rossz. Másik oldalamon újabb kupac és újabb guberáló házaspár. A választék picit módosult, mert női tusfürdő, deo, testápoló triója díszeleg az akciósnak nevezett tasakban. A nyakig begombolkozott , sálba, sapkába burkolózott asszonyka örömmel rak egyet a kosárba, mondván, Laci Bá’ örülni fog neki. Minden bizonnyal. De az lenne a legjobb, ha az Ica és Laci Bá’ szomszédok lennének és elcserélhetnék egymással a kapott ajándékokat. Ekkor tényleg örülnének és talán még használnák is.
Zsebemben rezeg a telefon, csakis a férjem lehet, sejtvén hogy a nézelődéstől elfelejtek minden fontosat megvenni, ami a mostani listán szerepel. Tényleg ő az. Érdeklődve veszem fel: Vegyek neked is valamit? Jön a csendes válasz; "nem, köszönöm, de jó lenne, ha inkább azonnal indulnál értem, fél órja várlak az esőben". Lódulok. Tudom, felülmúltam önmagamat. Ez az akcióm rosszabbra sikeredett, mint annak idején a rózsaszín kellékvadászat.
Zsebemben rezeg a telefon, csakis a férjem lehet, sejtvén hogy a nézelődéstől elfelejtek minden fontosat megvenni, ami a mostani listán szerepel. Tényleg ő az. Érdeklődve veszem fel: Vegyek neked is valamit? Jön a csendes válasz; "nem, köszönöm, de jó lenne, ha inkább azonnal indulnál értem, fél órja várlak az esőben". Lódulok. Tudom, felülmúltam önmagamat. Ez az akcióm rosszabbra sikeredett, mint annak idején a rózsaszín kellékvadászat.