Vannak
olyan helyzetek, amikor az ember lánya nem tud eleget tenni anyai,
háziasszonyi kötelezettségeinek, kötelességeinek. Például
amikor épp határidős
munkája van, amit hazahurcibál, már ha egyáltalán időben
hazaér. Vagy munka mellett még vizsgáira készül, esetleg
mellette a diplomamunkájában felvetett problémát kutatja és
írja. Vagy egyszerűen csak vírustámadás következtében
letaglózva agonizál a saját ágyában, rosszabb esetben a
kórházéban. Ilyenkor nincs más választás, a család többi
tagjára marad minden. A nemcsak jogi értelembe vett korlátozottan
cselekvőképes kiskorú(ak)ra, de legfőképpen a férjre, apára.
Szerencsésebb családoknál, főleg a generációk együttélése
okán, megoldott a segítségnyújtás. A kevésbé szerencséseknél
a "magad, uram" verzió marad. Akárcsak nálunk.
A "majd mi mindent megoldunk, ne aggódj" mondat után szokott a hatodik érzékem mocorogni és enyhének nem nevezhető félelem fut át rajtam; mi lesz ennek a vége? Más opció nem lévén, tehetetlenül sodródom. Miután decinyi méregerős kávét ledöntök a meggymaggá zsugorodott gyomromba, elvonulok önkéntes száműzetésembe. A félemeleti hálószobába, ahol az ágytól megkezdve a padlóig hevernek a könyvek, jegyzetek, papírok és laptop. Az első hiba, amit elkövetek. Na, nem a rendetlenség, hanem az otthon maradás. Mert az a 8 lépcsőfok nem elég az elszigeteltséghez és elszigetelődéshez. A nyugalom megzavarására alkalmas képi és hanghatások utolérnek. Alig pár perccel a gondolataim rendezése után. Tény, alig hallhatóan, de nyílik az ajtó, majd megszólal egy hang, szintén alig hallhatóan: "nem akarlak zavarni, csak azt szeretném kérdezni, bekapcsoljam a mosógépet?" Hm, ha már zavarsz, nem kell 10 decibel alatti hangon beszélni és igen. Jó, de hogyan?, jön a következő kérdés. És máris elérkeztünk az interneten mostanság keringő, miért nem mosnak a férfiak problémához. Mielőtt szólásra nyitnám a számat, átfut rajtam a szarkasztikus válasz: nyomd meg a lombikjelet, majd a hőmérő alatti gombot addig nyomogasd, amíg a 40 világít, aztán a kakaós csiga+ lefelé nyíl+auto gombját nyomd meg 1x , aztán a rohanó óra jelet, végül azt a gombot,aminél egy háromszög nekimegy két függőleges vonalnak. De nem teszem, helyette csak annyit mondok: jobb alsó gomb. Ugyanis kora reggel már mindent be- és előkészítettem, megelőzvén, mondjuk úgy, a félreértést.
Vissza az elejére
A "majd mi mindent megoldunk, ne aggódj" mondat után szokott a hatodik érzékem mocorogni és enyhének nem nevezhető félelem fut át rajtam; mi lesz ennek a vége? Más opció nem lévén, tehetetlenül sodródom. Miután decinyi méregerős kávét ledöntök a meggymaggá zsugorodott gyomromba, elvonulok önkéntes száműzetésembe. A félemeleti hálószobába, ahol az ágytól megkezdve a padlóig hevernek a könyvek, jegyzetek, papírok és laptop. Az első hiba, amit elkövetek. Na, nem a rendetlenség, hanem az otthon maradás. Mert az a 8 lépcsőfok nem elég az elszigeteltséghez és elszigetelődéshez. A nyugalom megzavarására alkalmas képi és hanghatások utolérnek. Alig pár perccel a gondolataim rendezése után. Tény, alig hallhatóan, de nyílik az ajtó, majd megszólal egy hang, szintén alig hallhatóan: "nem akarlak zavarni, csak azt szeretném kérdezni, bekapcsoljam a mosógépet?" Hm, ha már zavarsz, nem kell 10 decibel alatti hangon beszélni és igen. Jó, de hogyan?, jön a következő kérdés. És máris elérkeztünk az interneten mostanság keringő, miért nem mosnak a férfiak problémához. Mielőtt szólásra nyitnám a számat, átfut rajtam a szarkasztikus válasz: nyomd meg a lombikjelet, majd a hőmérő alatti gombot addig nyomogasd, amíg a 40 világít, aztán a kakaós csiga+ lefelé nyíl+auto gombját nyomd meg 1x , aztán a rohanó óra jelet, végül azt a gombot,aminél egy háromszög nekimegy két függőleges vonalnak. De nem teszem, helyette csak annyit mondok: jobb alsó gomb. Ugyanis kora reggel már mindent be- és előkészítettem, megelőzvén, mondjuk úgy, a félreértést.
Az
ajtó csendes becsusszanása után végre nekilátok a felgyülemlett
teendőim
csökkentésének. Agyamban cikáznak a gondolatok, szokás szerint
egyszerre akarok 3 könyvet olvasni, ugyanakkor írni és több
problémát megoldani. Ideje le- és megnyugodnom. Lassan megy, pedig
tudom, nap végén megjelenik a bűntudattal teli, dallamos, kínzó
gondolat: "a la recherche temps perdu". Mély levegő
orron keresztül be és kifúj. És még egyszer.
És újabb halk kaparászás, ajtónyitás, mellé a "tényleg nem akarlak zavarni" kezdetű suttogás. Mégis megzavartál, úgyhogy halljuk. Pillanatnyi technikai kérdés, eltűnt az egyik edény. Nem, nem tűnt el, csak ott bujkál a többi között, várva sor(s)ára. Mivel nincs rajta annyi gomb, mint a távirányítón, valóban nehezebben észrevehető. Miután megadom a trükkös lábaska tartózkodási helyének pontos koordinátáit, visszasüllyedek az önkéntes száműzetésem káoszába. Véletlenül se hallva meg a "naaa, hagyjááál mááár" kezdetű testvérgyilkolászás visításait, mozzanatait.
Mivel a "szárnyas idő hirtelen elrepül" , a ténykedésben nem érzékelve múlását, ismételt, ám csendesbenebb ajtónyitásra leszek figyelmes. Most baj van, nagy baj. Nagyobbik mérkőzésre indulna, nincs meg a póló. Kezdetét veszi a földszintet, félemeletet, emeletet bejáró távbeszélgetés: De én kimostam, összehajtottam, odaadtam. De nincs ott. De én letettem. De hidd el, nincs meg. De kerested? De nincs . De ott is megnézted? De nincs. Megunva a fölösleges szócséplést, kimászok az erődítményemből és a be nem tervezett túra ellenére, keresésére indulok az elveszett ruhadarabnak. Szó szerint a pincétől, azaz garázslejárattól a padlásig. Utolsó állomásként hagyva meg az utazótáskát. Amivel persze kezdenem kellett volna, merthogy a nevezett már bepakolva, útra és bevetésre készen várakozik. Fiacskám körülbelül a jaaa, már emlékszem, beraktam laza vállrándítással intézi el a kutató expedíció eredményét és villámokat szóró tekintetemet.
Többi családtagom kihasználva a váratlan előbukkanásomat, azonnal megrohamoz, nagyjából féltucatnyi, fennálló problémára várva a választ. Gyors fejszámolást végzek, mivel járok jobban. Ha elkezdem magyarázni, hogy állj meg a gardróbszekrénnyel szemben, jobb oldali ajtó mögött, felülről a második polcon van, de annak bal oldalán és belül, vagy ha elballagok és kiveszem. Utóbbi megoldás gyorsabb és már ott se vagyok . Ezt követően azonban még elintézem a harmadik, negyedik, sokadik problémát. És végül azon veszem észre magam, hogy állok a konyhában és sütök. Nem baj, mindenki nyugodt, elégedett, csendes, én meg majd éjjel és hajnalban elvégzem a befejezetlen munkát, mint minden más anya, feleség.
És újabb halk kaparászás, ajtónyitás, mellé a "tényleg nem akarlak zavarni" kezdetű suttogás. Mégis megzavartál, úgyhogy halljuk. Pillanatnyi technikai kérdés, eltűnt az egyik edény. Nem, nem tűnt el, csak ott bujkál a többi között, várva sor(s)ára. Mivel nincs rajta annyi gomb, mint a távirányítón, valóban nehezebben észrevehető. Miután megadom a trükkös lábaska tartózkodási helyének pontos koordinátáit, visszasüllyedek az önkéntes száműzetésem káoszába. Véletlenül se hallva meg a "naaa, hagyjááál mááár" kezdetű testvérgyilkolászás visításait, mozzanatait.
Mivel a "szárnyas idő hirtelen elrepül" , a ténykedésben nem érzékelve múlását, ismételt, ám csendesbenebb ajtónyitásra leszek figyelmes. Most baj van, nagy baj. Nagyobbik mérkőzésre indulna, nincs meg a póló. Kezdetét veszi a földszintet, félemeletet, emeletet bejáró távbeszélgetés: De én kimostam, összehajtottam, odaadtam. De nincs ott. De én letettem. De hidd el, nincs meg. De kerested? De nincs . De ott is megnézted? De nincs. Megunva a fölösleges szócséplést, kimászok az erődítményemből és a be nem tervezett túra ellenére, keresésére indulok az elveszett ruhadarabnak. Szó szerint a pincétől, azaz garázslejárattól a padlásig. Utolsó állomásként hagyva meg az utazótáskát. Amivel persze kezdenem kellett volna, merthogy a nevezett már bepakolva, útra és bevetésre készen várakozik. Fiacskám körülbelül a jaaa, már emlékszem, beraktam laza vállrándítással intézi el a kutató expedíció eredményét és villámokat szóró tekintetemet.
Többi családtagom kihasználva a váratlan előbukkanásomat, azonnal megrohamoz, nagyjából féltucatnyi, fennálló problémára várva a választ. Gyors fejszámolást végzek, mivel járok jobban. Ha elkezdem magyarázni, hogy állj meg a gardróbszekrénnyel szemben, jobb oldali ajtó mögött, felülről a második polcon van, de annak bal oldalán és belül, vagy ha elballagok és kiveszem. Utóbbi megoldás gyorsabb és már ott se vagyok . Ezt követően azonban még elintézem a harmadik, negyedik, sokadik problémát. És végül azon veszem észre magam, hogy állok a konyhában és sütök. Nem baj, mindenki nyugodt, elégedett, csendes, én meg majd éjjel és hajnalban elvégzem a befejezetlen munkát, mint minden más anya, feleség.