A viszonyok változnak; átalakulnak, fejlődnek, leépülnek. Hol erősebbé válnak és akár mint a sodronykötél, a számtalan közös élmény egymásba tekeredése, fonódás révén kialakul az időt és megpróbáltatásokat kiálló kapcsolat. Hol pedig gyengülnek, lazábbá válnak és egy hálóhoz hasonlatosan, a vezérfonalak mentén - valahol az agyunk legmélyén - meg van a kapocs, az összeköttetés, de a valódi, zökkenőmentes kontaktushoz vezető út légüres térrel, lyukakkal tarkított.
És vannak a nem változó, kényszerből, kötelességből, érdekből fenntartott, kapcsolatnak is nehezen nevezhető érintkezések. Íztelenek, színtelenek szagtalanok. De talán a legrosszabb, amikor a valamikori viszony első betűjének és vele együtt sok minden más tartalomnak az elhagyásával együtt marad a puszta iszony.
A bármilyen, valódi értelemmel, mondanivalóval megtöltött kapcsolatokat változatos érzelmek tarkítják. Van, akivel szemben most már nem a "Hát ez meg ki a fene lehet?", hanem az "Ó, te jó ég, mit akar már megint ez a nő?" vagyok. Ezzel együtt hol mosolyt, hol enyhe rémületet, csodálkozást, nem értést, vagy éppen udvarias segítségnyújtást eredményezve érintettem személyében.
A fél-baráti összeköttetésem érzelmi palettájából pedig ettől már jóval több érzést, érzületet mi több, cselekedetet váltva ki jelenségemmel. Melybe a hangos, kritizáló véleménynyilvánítástól a csendes, megértő hallgatásig, sok minden belefér. Akárcsak a baráti kötelékeimben. Ott van igazán az érzelem összes létező eleme és megnyilvánulása. A józanságtól megkezdve az őrült lobogásig, minden. A sötét mélységtől egészen a fényes magasságig. Jelen van a tabuk nélküli témákat kísérő, szégyenérzet nélküli, felszabadult beszélgetéseket övező meghittség, őszinteség, pajkos és harsány vidámság. Vagy a megmásíthatatlan, az elkerülhetetlen fölött és miatt érzett kegyetlen szomorúság, a vigasztalhatatlan, szűnni nem akaró fájdalom. Vagy a "meakulpázok, megtörök, sírok, várlak, kívánlak" állapot. Menny és pokol. Mert nem kényszerű, álszent a kapcsolat, viszony. Értelemmel, érzelemmel, tartalommal megtöltött valódiság.
És vannak a nem változó, kényszerből, kötelességből, érdekből fenntartott, kapcsolatnak is nehezen nevezhető érintkezések. Íztelenek, színtelenek szagtalanok. De talán a legrosszabb, amikor a valamikori viszony első betűjének és vele együtt sok minden más tartalomnak az elhagyásával együtt marad a puszta iszony.
A bármilyen, valódi értelemmel, mondanivalóval megtöltött kapcsolatokat változatos érzelmek tarkítják. Van, akivel szemben most már nem a "Hát ez meg ki a fene lehet?", hanem az "Ó, te jó ég, mit akar már megint ez a nő?" vagyok. Ezzel együtt hol mosolyt, hol enyhe rémületet, csodálkozást, nem értést, vagy éppen udvarias segítségnyújtást eredményezve érintettem személyében.
A fél-baráti összeköttetésem érzelmi palettájából pedig ettől már jóval több érzést, érzületet mi több, cselekedetet váltva ki jelenségemmel. Melybe a hangos, kritizáló véleménynyilvánítástól a csendes, megértő hallgatásig, sok minden belefér. Akárcsak a baráti kötelékeimben. Ott van igazán az érzelem összes létező eleme és megnyilvánulása. A józanságtól megkezdve az őrült lobogásig, minden. A sötét mélységtől egészen a fényes magasságig. Jelen van a tabuk nélküli témákat kísérő, szégyenérzet nélküli, felszabadult beszélgetéseket övező meghittség, őszinteség, pajkos és harsány vidámság. Vagy a megmásíthatatlan, az elkerülhetetlen fölött és miatt érzett kegyetlen szomorúság, a vigasztalhatatlan, szűnni nem akaró fájdalom. Vagy a "meakulpázok, megtörök, sírok, várlak, kívánlak" állapot. Menny és pokol. Mert nem kényszerű, álszent a kapcsolat, viszony. Értelemmel, érzelemmel, tartalommal megtöltött valódiság.