Elfogultság

Egyszer a vadon állatai - valóban azok és nem a kétlábú barmok - úgy döntöttek, szépségversenyt rendeznek a kicsinyeiknek. Özönlött a sok állat a kisebb-nagyobb mértékben rá hasonlító utódkájával. Megszámlálhatatlan volt a sok tollba, szőrbe, bőrbe bújt cukiság. Egyszer csak a sor végére beállt a nem túl kis termetű majom mama az ő kis szeretnivalójával. A többi állat eleinte döbbenten figyelte őket, majd kitört belőlük a gúnyos nevetés. Nem értették, hogy mit keres a szépségversenyen ez a hol szőrös, hol csupasz, ráncos kis lény.
A majom anya, miután végighallgatta az undok, bántó megjegyzések áradatát, csöppségét még jobban magához szorítva, csendes hangon annyit válaszolt a hangoskodó sokadalomnak: minden anyának a saját gyereke a legszebb, legfontosabb.

És valóban így igaz ez a szomáliai, vagy bármilyen közmondás: minden anyának a saját gyermeke a legszebb. De azért a feltétel nélküli szeretet mellett a teljes elfogultság, vakság, nem a legcélravezetőbb gyereknevelési megoldás. Különösen egy 13 éves serdülő esetében. Hiszen ebben a korban az addig normálisan működő egyedek winchesterében és külső burkolatában is változások következnek be. Nagy mértékben, néha érthetetlen módon és eredetből kifolyólag is. Az ekkorra kialakult, többnyire harmonikus mozgás ismét rendezetlenné válik, a védőborításon apróbb felszíni hibák jelentkezhetnek. Ó és a lelkivilágukban tomboló tornádókról még említést se tettem; a csökkent kudarctűrő képesség, az okkal, ok nélkül történő indulati kitörések sorozata. A kis tündérkékből valaki mások válnak a testi, lelki fejlődéssel együtt járó én keresés rögös útján. Nem kímélve ezzel, leginkább a rongyokká amortizálódott szülői idegrendszert. Azonban a nem túl bájos és barátságos kezét épp most nem szabad elengedni. Kiváltképpen nem azzal a kijelentéssel, "minden kamasz ilyen, majd felnő". Részben igaz. Csak nem mindegy, hogy az addig tartó út mennyire göröngyös, kátyús. És mennyire nehezíti meg mások útját.
 

Az alapjáraton túl, leginkább illenék odafigyelni arra a kamaszkára, aki nagyságával 13 éves korára eléri a 86 kilót. Ugyanis nincs az a testmagasság vagy szellemi nagyság, ami mellett megengedett, elvárt lenne ez a méret. Ez már nem elragadó babaháj, hanem kőkeményen ledolgozandó, átalakítandó zsír. Aminél az első lépés bizonyos szentháromság megvonása lenne: chips, cukros lónyál, gumicukor (Ráadásként a megszerzéséhez tartozó eszköz, a mindezt pénzzel finanszírozó nagymamai zsebpénz megszüntetése) . Melynek napi mennyisége 3 zacskó, másfél liter, 1 zacskó. Minimum. Néha több. Kevés mozgás mellett. És ugyanolyan diéta mellett. Habár a szülő állítja, csak a meg- és összeválogatott étrenden növekszik legszebbje és ezért nem fizet be az egészségtelen iskolai menzára. Mondjuk az említett esetben a gyereket évek óta reform étrenddel kiszolgáló iskola menzájáról sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy zsíros és tömegnövelő lenne, azt egyáltalán nem. Mostanság leginkább szín, illat és gasztronómiai katarzis mentes a megregulázásoknak köszönhetően. És annak ellenére, hogy a nevezett gyermek szülői tiltás és hivatalos nem fizetés ellenére nem ehetne az egészségtelennek titulált menzán, azért jóízűen minden nap ott étkezik. Többször is. Pimasz módon sorban állva, elvéve vagy kikérve a tízórait, uzsonnát. Szúrópróbaszerűen tartott névellenőrzés esetén időnként ugyan visszavonulót fújva, ám korgó gyomrától függően, osztálytársa nevének bemondásával , arcátlanul jutva mégis élelemhez. Nem egy, nem két esetben. Sőt, mindent vezérlő éhségében elkövetve azt a gusztustalan tettet is, mikor az osztálytársától erőszakosan követelt ebéd mégse az ő kezében ért célba, kárörvendő módon elhelyezett annak közepében egy jól irányzott köpést. Majd a jogos tulajdonos által undorodva otthagyott, fondorlatos módon megszerzett ebédet jóízűen  elfogyasztotta. Téve mindezt magabiztosan, az őt mindenben elvakultan védelmező anyája háttértámogatásának tudatában, aki felbőszülten védelmezi egyetlenkéjét a felhozott vádakkal szemben. Mely szerint aljas rágalomhadjárat és gúny célpontja ártatlan báránykája.

Az a bárányka, aki papírvágó ollót hajít az osztálytársa irányába laza dührohamában. Talán a neveletlenség, talán a pillanatnyilag megvont só, cukor, zsír elvonási tüneteként fellépő agresszió, talán mindkettő hatására. A be nem következő tragédia csak a szerencsének és a célszemély éber, sportolói gyorsaságának köszönhetően marad el. Nem marad el azonban ismét a feldúlt, haragvó anyuka oltalmazó segítsége, a mindenkit helyre és rendre utasító hitetlenkedése, beszélgetés lezárása. Aki szerint teljesen átlagos a tinédzsere, annak testalkata és vele tevékenysége; a gyertyákkal, kellékekkel történő szellemidézés. Csak úgy, mint a vudu babákkal megszemélyesített osztálytársakon végrehajtott rituális tevékenységek sorozata. Akárcsak a rendszeres verbális és néha tettleges viselkedés is.

Mindezek mellé talán mégis megfontolandó lenne az az elgondolás, szülőknek, nagyszülőknek és pedagógusnak egyaránt, a sorozatosan ismétlődő problémák jelzése feléjük nem a bántás, kiközösítés, megbélyegzés eszköze, hanem épp a gyerek testi-lelki védelme, segítése, kamasz mindennapjainak megkönnyítése. És ezáltal a környezetéé.

Vissza az elejére