Viselkedés

A testkultúra, a sport története szinte egyidős az emberiség történetével. A sport megfogalmazására, definiálására az évek hosszú sora alatt különböző és sokszínű elméletek születtek. Azonban mindegyikben közös kulcsszavak szerepelnek: fizikai tevékenység, testmozgás, versengés. A sportnak nem csak az egészségvédő szerepe fontos, hanem az ember- és társadalomformáló hatása is. A sport számos olyan dologra felkészít, megtanít, amely az élet más területén is hasznos lehet, amely alkalmazható. Jól szemlélteti ezt Szent – Györgyi Albert 1930-ban elhangzott előadása is:
„ A sport, az nem csak testnevelés, hanem a léleknek is a legerőteljesebb és legnemesebb nevelő eszköze. A sport fogalma azonban nem tévesztendő össze a puszta testi ügyességgel, a rekordhajhászással, a nyereségvadászással és a primadonnáskodásokkal. Az utóbbiaknak nemcsak, hogy a sporthoz semmi közük, de a sportnak egyenesen ellenségei. A sport elsősorban szellemi fogalom. Egy sportcsapat a társadalomnak kicsinyített képe, a mérkőzés az életért való nemes küzdelem szimbóluma. Itt a játék alatt tanítja meg a sport az embert rövid idő alatt a legfontosabb polgári erényekre: az összetartásra, az önfeláldozásra, az egyéni érdek teljes alárendelésére, a kitartásra, a tettrekészségre, a gyors elhatározásra, az önálló megítélésre, az abszolút tisztességre és mindenek előtt a "fair play" a nemes küzdelem szabályaira...”

Mindezek a gondolatok talán az utánpótlás sportolók esetében fokozottabban jutnak érvényre. Hiszen az ifjú sportoló ott már néhány éves kortól a társakkal együtt tanul meg küzdeni egy kitűzött célért, megtanul alkalmazkodni nem csak a társakhoz, hanem a változó környezethez és feltételekhez is. Észrevétlenül, játszva tanulja meg a Szent-Györgyi által említett legfontosabb polgári erényeket. Amelyeket sajnos szülővé válásuk során , a gyermekeiket edzésre , mérkőzésre kísérő szülőként valahogy elfelejtenek. Mintha a pálya szélén állva kitörlődne, az adott játék a gyermekeké és nem a felnőtteké, ahol fiúknak és/vagy lányuknak joga van gyermekként viselkedni, valamint saját élvezetükre és szórakozásukra részt venni.

Ezért aztán a legtöbb egyesületnél vannak a mindig, mindenhol, legfőképpen az edzőnél többet tudó szülők. Korra, nemre való tekintet nélkül. Ők az edzés kezdetétől a végéig szakértenek. Mérkőzések esetén hatványozottabban. Ott nem átallanak akár az edzőnek nekiesni és fennhangon káromkodni, szidalmazni, amiért az ő Gézukájuk (nevezzük így) vagy épp Gizikéjük nem annyit, nem úgy és nem azon a poszton játszott, amit ők elterveztek, kértek, követeltek.
 

A szakértő szülőknek is több fajtája van. Van az állandóan elemző, játékosokat összehasonlító és statisztikát gyártó szülő. Aki naprakészen tudja, hogy ki hány gólt lőtt, majd teret és időt átharsogva közli mindenkivel, kérés nélkül, hogy az ő Gézukája (ő már másik Gézuka) már a százötvenezer-hatszázhuszadik gólját lőtte a szezonban. Ja. Tényleg. Csak épp nem a saját, ne adj Isten a nagyobb, hanem a tőle kisebb korcsoportban. Mert még születésileg oda befért és kiválóan teljesít a kisebbek között. Máshol nem. Bizonyíték erre a korosztályában lőtt alig tucatnyi gól. De az ő Istenáldotta Gézukája szabadidejében már más gyereket is edz otthon, akkora kiválóság. Mert ugye az edző nem.
 

Van a saját álmát megvalósítani akaró szülő. A gyermeke által persze, mert fölötte már eljárt az idő. És a lehetőség. Tehetség is hol volt, hol nem volt. Oldalukon a „hogy én miért nem a Hufnágel Pistihez mentem feleségül? típusú anyukával, akiknek mégsem vált be a nem túl fényes, városi csapatokon túl nem jutó karriert befutó férj. Aki jogán azonban ő már ért pl. a leshez, a cselhez, az egész focihoz. Hisz ráadásként még otthon is állandóan foci megy a tévében. Ő azzal a lendülettel vált képzett edzővé, ahogy a Gézukáját elvitte az adott egyesületbe játszani. Ezért aztán megállás nélkül osztja a taktikai tanácsot, kritizálja az edzőt, a többi játékost és legfőképpen a saját gyerekét, aki nem hallgat az ő bekiabálásaira. Pedig e fiúból nagy focista lesz „akárki meglássa! Legalább így szokta mondani az apjok.„ Vagy nem. Mert szegény Gézukától még elfelejtették megkérdezni, akar-e focista lenni vagy inkább lepkére vadászna? Mint azt teszi a pályán néhányszor.
 

Nem kevésbé veszélyesek az óvó, féltő, mindent megmagyarázó anyukák. Akik az első mezcibálás, az első földre kerülés, fejen találás láttán pánikszerűen tárcsázzák a mentők, tűzoltók, katasztrófavédők telefonszámát. Akik a legkisebb játékhibától a legnagyobbig mindent érvekkel alátámasztanak és megmagyaráznak: kibomlott a cipőfűző, vizes volt a pálya, nem ragadt vagy épp túl jól ragadt a vax. Még csak 1 hónapja, 5 hónapja, 1 éve játszik a Gézuka, ne várja el senki , legfőképpen az edző, hogy ennyi idő elteltével megfogja, elrúgja, elüsse azt a labdát. Majd több év múlva! Ha addig egyáltalán itt hagyja, ebben a kegyetlen környezetben, ahol most is mekkora sérülést és ezzel együtt járó traumát szenvedett az ő kicsikéje; milyen csúnyán megcibálták a mezt rajta és még a körme is letört.
 

És vannak a kicsi Messik, Ronaldok, Görbiczek, Karabaticsok szülei. Akik már gyermekük születésekor eldöntötték, sőt talán a fogantatáskor eldőlt, hogy nagy sportolók lesznek. Még annál is nagyobbak. Így aztán anyuc és apuc piedesztálra emelve isteníti a Gézukát. Nem véve észre, hogy az évek alatt egy önző, akaratos, hisztis kis zsarnokot faragtak a csiszolatlan gyémántjukból. Akiknek alanyi jogon jár(na) minden, akárcsak az őt szolgáló szüleinek, hisz a jelenlegi egyesületben mindenki béna, tehetségtelen és érezzék megtisztelve magukat a puszta jelenlétüktől. Gézuka minden egyes belőtt gól után körberohanja a pályát és hosszú másodpercekig élteti magát a közönséggel. Majd mérkőzés után, valószínűleg a szüleitől hallott, lekicsinylő, időnként trágár szavakkal illeti edzőjét és csapattársait a kifogásolható kiszolgálásért. És általában szüleit is, akik nem a megfelelő színű kulacsban hozták a nem megfelelő energiaitalát. Vagy mert nem voltak időben az öltöző kispadja előtt térdelve az ő 8 éves testének átöltöztetése céljából. Vagy csak mert nem kellő vehemenciával magasztalták a tettét és ócsárolták a többiek munkáját.

Ezek a szülők és az általuk nevelt Gézukák és Gizikék a legtöbb településen előfordulnak a többi, gyermekük tevékenységének visszafogottabban örülő és tehetségét reálisabban látó, nem csak a győzelmet elismerő szülők között.
 

Mindenki tudja, ebben a létért, fennmaradásért való küzdelemben nagy felelősség hárul az egyesületre és a szülőkre. Utóbbiakat azonban a nagymértékű szerepvállalás se ment fel bizonyos viselkedési és etikai normák betartása alól. Vonatkozik ez mind az edzések, a mérkőzések és mind pedig az öltözőbe lépés idejére. De a renitens viselkedés ellen az egyesület, az edző nem mer szólni, mert jaj, mi lesz, ha elviszik a gyereket? Jaj, a TAO, jaj az adó, jaj a támogatás! Mindezek miatt nem jeleznek, nem kérnek, inkább tűrnek, nyelnek. Megnehezítve ezzel jobbára a gyermek életét. Már nincs abszolút tisztesség, összetartás, vagy az egyéni érdek teljes alárendelése. Van meghunyászkodás, behódolás, van önös érdek, van a pénz. És van, ami nem változik; az „okosabb” jogán mindenbe beleszóló szülői magatartás, a verbális és nem egyszer a tettleges formában megnyilvánuló agresszió.
 

Azonban az ő Gézukája érdekében az egyesülettől, az edzőtől mindig, mindent elváró és kritizáló szülő mellett azért az egyesület és az edző is elvárhat az ifjú sportoló nevelése, fejlesztése érdekében némi együttműködést. Kimondva, leírva, esetenként szankciót alkalmazva, ha már az alapvető viselkedési normák nem működnek. Leginkább és elsősorban az edző tiszteletét, valamint munkájának és felelősségének megbecsülését. Az ellenfél játékának, teljesítményének elismerését. A saját gyermekének - és a csapattársaknak – a szidalmazás, kritizálás, megalázás nélküli, szeretetteljes biztatását. Nem csak a győzelem, hanem a nap, mint nap végzett munka, az egyéni erőfeszítés , teljesítmény értékelését. Annak szem előtt tartását, hogy nem a szülő álmának megvalósítása miatt, hanem a szórakozás, a barátok és a saját álmok megvalósítása miatt sportol gyermekük. Akinek joga van gyermeknek és önmagáért szeretve lenni.

Vissza az elejére