Szeretem a vasárnap
reggeleket. Szeretem, mert nem kell munkába rohannom, nem
nyomasztanak az elvégzendő munkahelyi feladatok, nem megy az
agyamra a „mindenhez is értő” főnök újabb utasítása.
Szeretem, mert a Kamaszok se nyűgösek, amiért iskolába kell
menni és mert nincs meg épp a kedvenc póló vagy elfogyott a
csokigolyó. A párom is békésen szundikál mellettem, nem csak a
becsapódó bejárati ajtó csattanását hallom utána. És mintha
Legkisebbikem is tudná, vasárnap van, nem sírdogál követelőzően,
békésen szendereg.
Ugyan rég elmúlt már a Roráté időpontja, mégsem szándékozom kibújni a meleg takaróm alól; „hallgatom a hangtalan szavakkal beszélő csendet”. Azaz csak hallgatnám. De éles, kalapáló zajok visszhangoznak az agyamban. Nem, nem vagyok kótyagos. A másnapos fejfájást megszégyenítő kopácsolást a „kedves” szomszéd okozza. Aki – számomra hajnali – fél hét múltával csatornát ver, kalapál. És egyéb fémet. Éljen a nyugdíjas bácsi, aki a hét többi napján, vagy a mai nap többi órájában nem ér rá a mindenkit felébresztő, vérnyomásemelő tevékenységét elvégezni. És akinek szólni sem lehet, hogy talán nem megfelelő órában kopácsol, mert legközelebb még korábbi időpontban és még hangosabban végzi majd teendőit. Megspékelve némi flexeléssel, csakhogy érezzük a törődést. És a megértést.
Ezek után azonban bennem is túlteng a felebaráti szeretet. Garantálom, hogy délben a húslevese kanalazása közben, valamint utána, a sziesztája idején, berezonál a kredenc vitrinjében a kristálypohár, mert a megfelelő irányba fordított hangfalaimból jó ebédhez szól majd a nóta. Bemelegítésként egy kis Tankcsapda, folytatásként az AC/DC Thunderstruck (néhány perces ismétlésre állítva) , majd végezetül némi Northland, levezetés gyanánt. Mert éljen a kertvárosi vasárnap! És a jószomszédi (v)iszony!