Itt vagytok körülöttem nap, mint nap. Részesei vagytok az életemnek. Kit tudatosan választottam, ki engem választott és van, akit kaptam. Nem mindenki értékes és érdekes számomra. Rólatok nem veszek tudomást, el- és kihagylak benneteket az életemből. Szemrebbenés és lelkiismeret-furdalás nélkül.
Van, aki magától távozik. Mert inkább kesereg a segítőszándék álcája mögé rejtett kisebbrendűségből fakadó bizonytalanságán, valamint a régen elrontott – de érte vagy épp elenne tenni nem akaró – életén. Mert egyszerűen nem bírja elviselni a vízköpő módjára rázúdított savas őszinteségemet. Vagy azért távozik, mert nem tekinthet a tulajdonádnak, nem birtokolhat, vagy mert nem irányíthat, nem használhat ki. Nem érdekel. Már nem. Idővel megtanultam elengedni, sőt akár elküldeni.
És vagytok páran, akik maradtok. Szabad akaratból. Magatok miatt, miattam.
Időnként viszont olyanok vagytok, mint valami csapdába esett, sérült nemes vad. Vergődtök. Segítséget nem kértek, csak néztek könyörgő szemekkel. Néha legszívesebben lelőnélek benneteket. A másodperc tört részének idejéig. Aztán inkább kiszabadítalak , ápollak benneteket, míg erőre nem kaptok és önszántatokból el nem távolodtok tőlem. Lelkileg, fizikailag egyaránt. Van, aki futva, van, aki osonva. Esetleg vetve egy hálás pillantást felém. Lehet nem is miattam, hanem magatok miatt. Megnyugtatásul. És a háborgó lelkem legmélyén mindezt mégse bánom, mert szeretlek benneteket. Mindenkit másért, máshogyan.