2016. október 5., szerda

VÁLASZT(ás)OK (van, ami nem változik)


Szeretek utazni. A pihenésen túl vonz az idegen vidék, az ott élő emberek. A múltjuk, a kialakult kultúrájuk, a szokásaik, ételeik. Minden, ami más. Csalogat az ezer sziget országa. Vagy maradva a nagy számoknál; az ezer tó országa. Nem szenvedek megalomániában, még csak a finn-magyar nyelvrokonság (ál)magyarázata se csábít, amibe most nem mélyednék el és bele a tőlem megszokott szenvedélyes érvekkel, észrevételekkel. Egyszerű kíváncsiság vezérel. Ezen a nyáron az időhiány következtében, nem volt módom elutazni. Amikor az idő, ha nem is korlátlan mennyiségben, de némileg rendelkezésemre állt, mások osztották be napjaimat, csakhogy érezzem a törődést. A sértődöttségem, csalódásom, türelmetlenségem, nem leplezendően, nőttön nött. Közelítve a telítettséghez.

Ám a vasárnapi népszavazás, választások után melengető megnyugvás töltötte el csalódott lelkivilágomat. Megvilágosodtam: nem kell időt, pénzt, energiát szánnom és befektetnem egy fárasztó, távoli utazásra, mondjuk az ezer tó országába. Hisz helyben is találok kuriózumot, tankönyvekben és hírekben mutogatható különlegességeket. Merthogy már nem a "a reumások Mekkája", hanem az "ezer birka városa" vagyunk. Sőt, a több ezer birka városa. Én, személy szerint betelepült vagyok, házasság révén. Mint a geolológiában, amikor valamilyen kőzettömeget egy másik, nagyobb kőzettömeg körülzár, azt érzem. Tömeg az itt is van. Birka mennyiségű és mentalitású, ám kőzetkeménység fejű. Amin semmi nem hatol át, ami új. Amiben csak kótog az egyszer bejutott és mára megkövesedett gondolat. A sok-sok, felmenőire büszke hajdú leszármazott. A múltjával, a kultúrájával, a szokásaival, ételeivel.

Azonban annak idején, a XVII. század legelején a hajdúk legöntudatosabb része felismerte hazánk alapvető társadalmi és politikai érdekeit - "nem akarván nemzetünk hóhéri lenni" - és a fejlődés, a haladás ügye mellé állt. Bocskai, aki megnyerte ügyének az addig földönfutóvá vált tiszántúli és tiszamelléki magyar jobbágyságot, hálából letelepítve tette „nagy földnek gyámolául" őket. Akik így a társadalom teljes értékű, tenni akaró tagjaivá váltak. És akik jelenleg forognak sírjukban, ha látják sokadik leszármazottjuk birka mód behódolását, a "Habsburg - ház"- saját kárukra való -kiszolgálóit. Ők nem az elődeik lenyomata, hanem az általuk terelt, csordában hajtott , nem nagy igényű marháké és birkáké. Akik beérik a tiszta vízzel és némi nyalósóval. És akik kicsinyeiket rendre utasítva, szépen beállnak a nyájba és követik majd juhászukat. Aki legfeljebb csillagszemű, esetleg vadakat terelő, de semmiképp nem igazmondó.

Csak nehogy juttatás híjján, a beígért zsold helyett, majd ezek a hajdú ivadékok később fellázadva, fosztogatva, a prédából keressék meg jövedelmüket, mint a Bocskai előtti évtizedekben, az akkor már búsuló juhász legnagyobb meglepetésére.