Azt gondoltam eddig, elég jól tudok bánni a szavakkal, nem jelent gondot pár mondat megírása. Tévedtem. „Bennem, legbelül valami remeg”. Jeges karommal mar belém a néma kinyilatkoztatás, törékenyen reccsen bennem a kamaszos csínnyel fűszerezett, eddig feltörő vidámság. Hirtelen tovaszálló gondolataim helyét átveszi egyetlen szó, mely ekhót megszégyenítő módon visszhangzik a fejemben, az egész testemben: MIÉRT? MIÉRT? MIÉRT?...
Hosszú percek, mi több órák után felbukkanó értelmes gondolataim kérdésként tornyosulnak előttem. A fagyott hangulatom jégtáblái. Gyötör az "önvád néma átka”. Mit tettem? Mit mondtam? Mi történt? Mi változott, ami eddig volt vagy nem volt?
De mi is volt egyáltalán? Kuncogás, tréfálkozás, incselkedés. Lélekmelegítő tavaszi zsongás a télben. Nem csak a mínusz fokokkal jellemezhető hidegben, hanem a napjainkat megnehezítő - időnként megkeserítő - „télben”; a rutinfeladatok sokaságában, a sokszor érzelem és lelki puhaság nélküliségben. A könyörtelen rohanásban, a pajkos mosoly és leheletnyi érintés nélküli törtetésben. Földi ambrózia. „ Egy égi üzenet, mely végre most Hozzám talált, s szememben célhoz ért, S boldogan hal meg, amíg rácsukom Fáradt pillám koporsófödelét. “ Ennyi és nem több. Egy lazulós, cinkos kötelék. Amely hátsó szándék, követelőzés, elszámoltatás nélküli, ám értelemmel, tartalommal, érzelemmel megtöltött valódiság. Állapottól függően űrt betöltő, hiányt pótló, kiegészítő vagy egyszerűen csak egoista felszabadulás. Bizalom mozaikokból összerakott, sérülékeny híd. "Nem rólad tudok már, de téged".
Az, hogy minden magyarázat nélkül, hirtelen “köztünk a roppant, jeges űr lakik”, számomra érthetetlen. Önmagam ellentéteként most igencsak testet öltött fájdalommá válva remélem, nem dühödten gúnyos, bosszúálló kacajjal gondolsz, emlékezel és megvetsz. Inkább csak “szikrát vet” a lelkedben kimondott szó: barát. Én pedig halkan suttogom: “Viszontlátásra: mondom mégis, mégis”.